Folyamnak két partját egy épített híd köti össze,
de szíved és szívem között szerelem építette,
folyónak hídjáról ha letekintesz a mélységbe,
békésnek tűnő vizet látsz mely hömpölyög medrébe.

Itt a farsang vége, tél ideje lejár
Szeretnénk, ha csend helyett dalolna a madár
Rőzsét gyújtunk magasan lobogjon
Hogy a tél tőlünk messze szaladjon

Más monda is járja
Törököt űzték ki, aki betolakodott Mohácsra
Bárányok bundáját magukra aggatták
Török fusson ijedten, ameddig csak lát!

gúny
tolul
ajkadon,
kielégít?
másnak fájdalom.
másnak fájdalom
az kárhozat,
amit mérsz
másra
te.
mond
kivagy,
ki pálcát
oly hevesen
törni tud máson.
máson törni tud
oly hevesen
pálcákat,
ki vagy
mond.

írta-Varga István-Barcs-2019.02.23.

Beteg az a nemzet!
Aki elfelejt kaszálni, s kapálni
Mástól várja a sült galambot
S szeret gyorsbüfékben sorba állni

                                         Búcsú a kovácstól

Megrepedt az üllő, elrozsdált a vas,
nem sújt le többé a helység kalapácsa -
befogadta testét, ki szülte: Halas,
tölgyfa koporsója magába zárta.

/Sepsziszentgyörgy,-Református-Székely Mikó
Kollégium újra államosítása ellen/

Szavad és tetted mennyei manna,
vénen megyek Hozzád, vízpartra,
mielőtt a föld is eltakarna
engem, öleljen hálámnak karja,
legyen a hajad szőke vagy barna,
Tőled meleg lelkem szalma-alma,
a sors hozzám sokszor volt goromba,
kezedben az életadó alma,
az időknek karma, mit bölcs karma
döntött rólam feléd sodorva,

tó 
tükrén
fodrozó
a víz tükör,
szellő lengedez.
eszembe jut egy
régi mondás,
ne bántsad
a jót,
ott
ahol
tenéked
tálalnak fel
drága étkeket.
tán elfeledted,
szeretet hogy
éhezett,
sokat
rád.
írta-varga-Barcs-2019.02.20.

Szűrt-fényű szobában gomolygó pipafüst:
Árendás öregúr magányát tagadja,
Amikor hangszerén (jaj, akár ócska üst)
Egy árva nótával életét siratja.

Reszkető combjára egy macska telepszik;
Ennyi melegség jár e nagy hideg télben.
És ahogy két lába lassacskán melegszik,
Egy nóta ébredez megfagyott szívében.

           Megjelent az Új Köröstáj Magazinban 1990. július 7.

Fordítom a kertem
parlagról termőre –
nagy regény, vadregény:
történelemmel egyidős remény
muskétázza a szívem –
nekem is jutott egy bekezdés.

Korholod sorsod, nem visz már semmire,
Mert rád csordult a tény, az ájult törvény,
Vagy a véletlen, kiszolgáltatott lény
Az ember, semmivé foszlik vak hite.
A végzet ellen vesztes szélmalomharc
Lázadni, örvendj a múltad napjain
Bele törődve, és ne kérjed senkin
Számon, siker helyett, mért jött a kudarc.
A végén nem marad másnak sem egyéb,

Kicsi kamillavirág a kezemben,
mosolygó szirmai biztatnak engem:
- Csak kérdezd meg, mi válaszolunk, ne félj,
jöjj, tépj le bennünket, és aztán remélj,

Maradjunk nyugton netán egy nemzedéket,
hagyjuk rá fiunkra: csinálja ő?
De hát a lappangás végül jobban éget,
ha benne a fertőzés lázba jő!