Megkésett rekviem korán elhunyt barátomról, Hosszú Károlyról, ki Somogyváron született, és Esztergomban van a sírja.
Mezei István
Rólad sír ez a megkésett rekviem,
lassul a gondolat, egy öreg ilyen,
együtt szürcsöltök az ifjúság borát,
öleltek minket hétköznapi csodák,
nekünk nem jutott kövér bőség-szarú,
de kedvünk mégsem volt levert, szomorú,
milyen is lennél most, meglett korodban,
jobb felem voltál, a barátod voltam,
sorsod mámorba, italba fojtanád,
megtörnél e Te is, mint télen a nád,
még ma is látom ifjú bizalmadat,
felhőként szálltak a fürge madarak,
hallom, mint kacagsz, hangosan felnevetsz,
hasztalan akarom, a múltunk nem ereszt,
izmos tested a mély halálba zuhant,
takaród a homok, az agyagos hant,
akár a szellő szelíden suhantál,
köztönk a hallgatás több volt szavaknál,
már nem láthattalak vénen, öregen,
kihalt a fényed is bátor szemedben,
szűk volt a köröd, felszálltál hajódra,
lettél hullámzó mérföldek vándora,
tetszene e, a mese hogyan szól ma,
lenyűgözne vajon modern mágia,
kapunknál tombol az idegen tömeg,
mi eztán jön, boldog , ki nem éri meg,
a hiányod hogy kínoz még mostan is
korán lecsapott Reád a Nemezis,
ragyogó lényes ölte az alkohol,
mely égi ívóban ülsz, mulatozol,
vagy örökkön alszol messze, odaát,
korholom a sorsunk, a nagy mostohát,
maradtál fiatalon örökre Karcsi
vagyok már a legöregebb Mezei,
míg élek, úgy érzem, jóval tartozom
Néked, lerónám, de nincs rá alkalom,
semmi lett hazád, köröttem a magány,
feléd evezek sós könnyeim taván.