Álom arcát az éj fagyott patakba tette,
melynek hideg tiszta vízét jéghártya fedte,
morózus fellegeket kavar az északi szél,
parti jeges fűzágakkal csilingelve zenél. 

Fából készült hídját szűzzuzmóra fedi,
nem használták régóta nem járt rajta senki,
egyoldalas fakorlátját vihar csonkolta,
bátorság kell hozzá ki átmenne így rajta.

Virágszirmok kék egén
aranyszínű nap ragyog,

Gábor Áron oly rosszat sejt,
Szívével dobban minden sejt,
Front közeleg, ellenség jön,
Nem engedjük, hogy ő győzzön.

Anyák napján kora reggel,
Kertünk tele harmatcseppel,
Lábujjhegyen kiosonok,
Kötök egy nagy virágcsokrot.

Zúg, zúz, bömböl a vihar,
Elnémul a madár dal,
Magas hullámok verik a partot,
Villámok sújtanak,
A természet vívja a harcot,
Erős fák rogynak térdre,
Istenem miért tört ránk
A természet háborgó ereje?!

Március virággal a fákat felcicomázta,
ám ezt a télutóvéd fagyokkal megkontrázta,
kajszinak kifeslett virága fázósan reszket,
a napsugár mikor ráköszönt akkor ejt könnyet.

Csípős hideg reggelek olykor deressé lettek,
a most bújó fűszálak nem éppen ilyent kértek,
néha a szellő ostora is élesen vágott,
csak nem kell elővenni újra a nagykabátot.

Szopik,
kanalaz.
Ugyanaz
majszol, eszeget
később. Keveset,
eleget, sokat és egyre többet:
lekváros, cukros, mézes hetek jönnek,
bűvöl a tészta, a hús, a szaft, a zsír.
A kép, a szag, az íz minden bajra ír,

Beleveszett az ősz idő,
lucskos morcos napja,
és a sok víztől szétázott
égboltot is, felhő takarja.

Ám őszirózsák nyílnak,
piros muskátlik virulnak,
a zöld burokból hullanak,
termése diónak, mogyorónak.

Nedves oly hűvös minden,
hullott levél nyákos csúszós,
mily gyorsan a tegnapé lett,
nyár a lángos és a fagylaltos.

Más dimenzióban, s mégis ez időben,
Lebegve szárnyalunk mi idefenn,
Hogy is érthetné bármely idegen,
Mi zajlik a testemben itt benn?

Múlt, jövő és a módosuló jelen,
Mind itt tanyázik fénylő lelkemben,
S minél szebbet álmodik az elme,
Annál szebb napok köszöntenek be.

Szikrázó, patyolat hómező felett,
A fények vad játékba kezdenek,
Villódzásukat nézik az Istenek,
Félelmükben leborulnak az emberek.

Tábortűz lobbanó fénye mellett,
Egy asszony vad táncba kezdett,
Üti a dobját egyre hevesebben,
Lába dobban egyre sebesebben.

Ott, ahol a szobrok állnak sorban,
Ahol lilán virít a fák közt a rhododendo
virága,
Ahol a mamutfenyők az égig érnek,
Hol patak partján ciklámen nyílik éknek,
Ahol az árvácska nő vadon,
Ott átkarol a csendes nyugalom.

Magányom sikolya lelkem csöndjébe hasít,
felvillan a rád döbbenés kínja bennem:
a távolság közöttünk őrjöngésre tanít –
hol vagy hát Kedves, hogy megvigasztalj engem?

Ha én egyszer gondolatolvasó lehetnék,
és minden gondolatodba beleláthatnék,
lehet, talán többet eszembe sem jutna már,
hogy te lehetsz az az ember, ki csak engem vár.

Ha én egyszer gondolatolvasó lehetnék,
és minden gondolatodba beleláthatnék,
megtörténhetne, hogy talán boldog lehetnék,
és te lennél az, akit szívből szerethetnék.

Visítva ordít a decemberi szél,
tomboló csatározásba ér a tél,
mintha kegyelmet nem ismerne,
jégkristályokat kanyarít szemembe.

Mindenütt csend van, alszanak az emberek,
a sötétlő erdő mélyén, hívogató gyertyafény,
sóhajtó remény.

Egy törékeny asszony léptei neszeznek,
meghajolva lép, karjában szép gyermek,
szinte élettelen.

Az asszony szívében jeges a rémület,
látja a rá szegeződő, villanó szemeket,
beleremeg,

Alkonyat feszül Drávának völgyébe,
rubinvörös felhők tükröződnek vizébe,
toportyán üvöltése felveri a csendet,
part köveihez folyó küld üzenetet.

Szomorúfüzek Dráva vizet simogatnak,
eltévedt évszakban cseresznyék nem pirosodnak,
május csak nevét adta az idei tavasznak,
vadgesztenyéken gyertyák világítanak.

Fázok, nagyon hideg van megint,
egy hatalmas tüzet kellene rakni,
mely köré férne minden Magyar,
hogy tudnánk jól, összemelegedni.