Még március van,
de a nappalok már mellig érnek –
hűs habjaik gáncsot vetnek a fénynek,
s szerelemtől remegnek mosolygó női térdek.
Most virágzok ötödször érted:
öt tavaszunk volt. Lemérted,
amit kaptunk eddig is mily temérdek?

Kócból volt a kócos haja,
nem volt neki semmi baja,
gyermekek nagy örömére,
szedett-vedett öltözéke.

Foltos kabát vörös orra,
hosszú volt a cipő orra,
kezében harmonikája,
zsebében a trombitája.

Régi sírokat, virágok ölelgetik,
kokárdák, s zászlók. Szél lobogtatja
lobogóinkat. Merész felvonulások.

                      Csontváryra

A bűntudat az égre csap,
s tövében, mint hajdan-volt nagyok
az esős éji lepel alatt
egy más világba átillanok.

Még mindig vállalom

terheid vállamon

Utolért a lelkiismeret szava,
belülről marja lelkemet sava:
az önvád kínja keresztre ráfeszít,
bűnhődöm ma a tegnap vétkeit.

Halott piramisokat ne építsetek,
Inkább mélyedjetek csendben magatokba,
Ne termeljetek tovább sittet, szemetet!
Ne költsétek a pénz megszédült tornyokra,
Felhőket szúró Bábelokra, szemetek
Egymásra vessétek holnapért aggódva!

Tipeg, totyog, meg, meg áll
Okos szeme csak úgy ragyog
Áll a baba, arca mosolyog
Ruhácskája díszes székely
Ezt nézzétek, büszkén lépdel

Megnövök én nem sokára
Édesanyja féltve vigyázza
Nézzétek ti jó emberek
Hogy nevetek, hiszen megyek!

   Azt a húsz évet szerettem
meg benned, mit megéltél,
mitől szeretésre értél.
   Akkor úgy tűnt: hihetetlen,
de szólt az első pillanat:
nekem mindig húsz éves maradsz!

Telehold ragyog az égen
Megfürdeti képét a tó vízében
Harmadik telehold ebben az évben
Vajon mit üzen, jelent ez nekem

Jósol talán gazdagságot, jóságot,  boldogságot
Vagy jön ránk egy jobb kor
S megváltja  ez összevissza  világot
Letörli  arcunkról a könnyet, szomorúságot

Vágány mellett magaslati sétányon,
padok voltak rejtve bokor árnyékon,
fiatal hévvel hogy öleltük egymást,
ott csikartál tőlem hűség vallomást.

Egy háznak nyitott ablakához mentem,
melynek szobájában vártál kedvesem,
kézen fogsz és majd az ágyadba vezetsz,
hisz azt ígérted mindenhova követsz.

Rájöttem, hogy ellenedre élek,
mint viszketeg, vöröslő fekélyek
testhajlatban létre kélnek.

Mesét szövő gondolatok,
álmodozó papírlapok,
belőletek megmerítem,
amelyből neked meséltem.

Tündérkertnek közepébe,
gyermeklelkem csöppent bele,
ott találtam nyugodt álmot,
meg egy mesés szép világot.

Számolgatom a kőkeresztek
húsába vágott számokon:
meddig bírta a görbe testet
megőrizni e száz rokon?

/Nógrádi Katalin festményéről/

Ragyogó sugárral köszönt a nap reánk
Márciusi kikeleti tavasz vár
Sötét felleget kerget a nyugati szél
Ünnepünk van, a szívünkben boldogság kél

S a felhő eltakarja a napot
Eső hullik, a szomjazó földre
Áztatja az elvetett magot
Ígér nekünk szebb, jobb holnapot

Visszatért a sárgarigó
Igazgatja fészkét
Ragyog a nap,rigó füttyent
Hívja párját, fészket együtt igazítják

De mit látok egy szép napon
Másik fészek épül
A  vadrózsabokor ágakon
S már két fészek lakóit hallgatom

Jöjjetek csak ég madárkáim
Fütyüljetek szívemnek szép dallamot
Had örüljek dalotoknak
Olykor oly boldog vagyok

Máról holnapra élek,
napról hónapra – félek,
mert isten a kereset,
s én keveset keresek.

                      Kozma Huba tanáromnak