Nem közömbös számomra ez a település,
ez Drávába dobott szerecsen fürösztés,
sokszor úgy próbálták már tisztára mosdatni,
hogy ami régi volt próbálták eltörölni.

Akár tört lázmérőből higanycseppek 
barátok, meghitt szerelmek családok
gurulnak messze, szerteszét freccsennek.
Mérgezi az embert és kapcsolatot
az értetlenség és a ránk mért végzet,
a szívükön, nyelvükön ül már az átok.

Köszönöm hogy vagytok nekem,
így lett meg a földi létem,
Anya a lépteid csillag kövek,
ezek már téged nem sértenek.

Aki téged most Földön követ,
az a párom ki óvón szeret,
köröttem lányaim mind a hárman,
legyen részük mindig boldogságban.

Álmodozva nézem tavasznak színeit,
nem számolom most már órának perceit,
sóvárogva bámulom a túlsó partot,
ahogy itt támasztom a part menti padot.

Odaát van rejtve boldogság valahol,
fülemüle amott úgyis szebben dalol,
kecskék birkák is szabadabban legelnek,
nincsen fájó nyoma az eltelt időnek.

Gyanúsan tekeregnek a felhők,
ilyenekből lesznek a nagy esők,
máris villám cikázik ég dörren,
úgy szakad az eső és nem cseppen.

Csatornák öklendezve köpködnek,
tócsákat kerülgetni sem lehet,
lejtős utakon patakok születnek,
támadó szél nem kegyes esernyőknek.

Fényed árnyéka vagyok
Szonett: 96.

Már fényed követő árnyéka vagyok,
éveim súlyától megöregedtem,
gyorsul a szívverés, lassul a testem,
Neked most is ragyog Napod, csillagod.

Sebesen futó, illanó pillanatok,
teszek-veszek, de megtréfál a jelen,
 múltat feledni nékem lehetetlen,
mi volt rég mellékes, vagy a döntő ok.

Itt a délvidéken, megszűntek az óhajok,
szüntelenül szállnak fel, a fájó sóhajok,
a Dráva medre mint régen, most is ugyanaz,
csakhogy lent marad az értékes kavicshalmaz.

Itt mi egyszer elkészült, rombolásra került,
téglagyár, szeszgyár, sok üzem, vasút is megszűnt,
bolyongok a negyvenéves város peremén,
megszűnt boltokba, sok üres házba botlok én.

Kalyibának ajtaját rég harapdálja a huzat,
ablaknak törött üvege fancsali képet mutat,
távolból aranysakál üvöltő hangját hallani,
lúdbőrözni kezd a testem, kezdek kicsit félni.

Asztalnál ültem, gondolataim száműzték az időt,
ablakra nézve jutott eszembe, láttam egy üldözőt, 
éjszaka volt, a városból lábam kifele lépeget,
előttem párházzal egy nőci, az ablakból kilépett.

Bakonyból emberes botját,
a mi Drávánk felé dobta,
hát így jelezte az őszidő,
hogy ő jön most sorra.

Hullik is a fák lombja,
leveleiket a szél hangosan,
durcásan, korcogva kotorja,
míg nedvesség le nem tapasztja.

Ám, ha látnád az erdőt,
mily színes foltjai a tájnak,
sok fajta fa dacol és örül
még, szép zöld ruhájának.

Te és Én, akkor ott találkozott,
szemeinkben egy új jövő felizzott,
nyújtottad máris kislányos kezedet,
rebegted alig hallhatóan nevedet.

Érzelmek édes hálójába estem,
bevallom, már nem kerestem,
jöttét már rég nem is reméltem,
megtalált még utoljára engem,
remél a lelkem.

Mire jött a hideg szeptember,
tele lett a szívem érzésekkel,
kint tombol a didergető hideg,
szerelem máglya ég idebenn,
izzik a lelkem.

Már tündökölnek a tavaszi virágok,
smaragdzöld leveleken, csillog a Nap,
míg ott közöttük, bujkál a lágy szellő,
öreg hársfa alatt, még magányos a pad.

Somogy Barcson három torony látszik,
szabad szívemmel három kislány játszik,
egyik fekete, másik szőke, harmadik barna,
no közülük ki lesz majd, szívemnek rabja.

Inkább járom én mezítláb,
a kövecses, göröngyös utat,
minthogy tapossam lábbelimmel,
csokorba szedni akart virágodat.

Gyaluval, szekercével a fát megmunkálom,
élő anyag, és nekem nagyon jó barátom,
ezért dolgozni vele, csak vigyázva szabad, 
simogassad, becézd, legyen hozzá jó szavad.

Jó éles szerszámmal, hogy ne sérüljön durván,
mint termék majd látod, az évek hosszú során,
így írom be nevem, a megmunkált sok fába,
rímeket faragok deszkába, gerendába.

Én nem hagyom, hogy elhagyj,
mint más feleségek –
én nem tűrök el ilyen
férfivereséget.

Oly némák az ajkak,
hangot nem adnak,
szájszélek torzulnak
könnyek elapadtak.