Valamikor kiskoromban,
mikor még édesebb volt élnem,
minden áldott szent vasárnap
a nagyanyám kézen fogott,
s templomba vitt engem.

A hűvös terem barna padján,
sok vén asszony
feketében, varjú módján,
ült a hideg lóca fáján,
hírül adták a sok pletykát.

Én még jámbor gyermek lévén,
s az Istent is nagyon félvén,
ültem ott félszegen, némán,
míg a jó pap lassan, kimérten,
Isten igéjéből citált.

És végre énekelhettük a zsoltárt,
szívemnek az adott szárnyalást,
nem ismertem még a kottát,
csak mentem a szívem után,
hebehurgyán, kicsit sután.

Ahol a szöveget nem értettem,
átírtam ott végképp,
ahol a dallam nem tetszett,
énekeltem kicsit másképp,
tiszta hittel, hévvel.

Amint egérke hangom szállt,
fel a magas Égig,
visszafojtott nevetéstől,
remegett a sok varjú hát,
könnyezett a kántor,

S nem értettem anyám szavát;
Hallgass már el kincsem!
Kézen fogott ősz nagyanyám,
énekelj csak szépen,
odafönt kacag most az Isten!