Állítólag termelnek újra a gyárak,
az árnyak, árnyékok nem tűnnek el sosem,
levelet írnék az égbe egy madárnak,
elnyelte tollamat kilyukadt bélésem,
hiányzott belőlem, harag, gyilkos ösztön,
még a féregnek sem kívántam halálát,
nem is kell már többé szépen kiöltöznöm,
kivágva köröttem gyümölcsös családfák,

Ó szent forradalmak dicső Istensége
Tégy koszorút 1848 fejére
Piros -- fehér- zöld pántlikával fonva
Soha el nem múló emlékét bearanyozva

Mi is elhozzuk emlékezés koszorúinkat
Hála és tisztelet lesz arra ráírva
Így emlékezünk hősök harcaira
Szabadságért vívó nagy csatáikra

Ilona völgy fái közt
bujkál, kóborog a szél, 

nagy
fehér
papírlap,
melyből állhat
egész életünk.
vagy tele írjuk,

Ó nagy költője a nemzetnek

Végre a lovak szabadon legelnek,
végre igaz szavak dalolva terjednek,
fút a piros rózsa fehér ház falán,
zöld levelekkel tarkított lugasán.

A zászlónk piros fehér zölden lobog,
ütemet hogy vernek a pergő dobok,
gyermek szájak "Nemzeti dalt" szavalják,
szerető otthonunk a Magyar Hazánk.

Kedves Szüleim ti ott a túlvilágon!
Megvolt, hát megtörtént a másik temetés.
Még nem pattant rügy a sírok közti fákon,
s a rigók füttyéből sem szólt meglepetés –
a feketerigók koporsókísérők,
röppenve idézik meg a nagy Ítélőt…

Halomba gyűlnek a veszteségek,
s elégetjük, hogy titkon maradjanak.
Hűlt porukba rúgnak reszkető térdek
és tartják a mindent gyászolókat.

Rövid nadrág kézen fogva
fehér pöttyös szoknyát vezet,
így haladnak andalogva,
szőnek együtt nagy terveket.

Élményem a létezés!
Nem sok ez, de nem kevés -
alvás, ivás és evés…

Nem a búcsúk, nem felvonulások,
Orgonás kapu, ahol Édesanyám várt
Az óvodából, hol apám sírt ásott
Első kiskutyámnak, hol szilvalekvárt
Főzött Nagyapám, zamatot, ízeket
Haldokló fák alatt kavart kanala,
A koromtól kormos, örök szent helyek
El nem sírt könnyektől bennem áztatva.

Tavaszi rügy bimbója pattan,
most ott bujkál mosolyodban,
mióta megláttam szép arcodat,
ide képzelem csilingelő hangodat.

Tündéri múzsa a karaktered,
rímeket varázsol megjelenésed,
fantáziám szárnyalna veled,
boldogságban ússzon életed.

Ez a nyár is tovaszáll,
mint madárfütty a szélben,
s álmodunk új tavaszról
a hideg novemberben.

/Székely tüntetésre az autonómiáért/
2O13.O3.1O

Verik a dobot a széleken
Emeld fel a fejed nemzetem
Emeld fel a fejed, tavasz virradóra
Itt az idő, indulj a hívó szóra

Indulj és ne állj meg
Lássák, hogy nem hátrálunk meg
Lengesd azt a zászlót, jussod követelve
Elnyomást már néped megszenvedte

A
halál
állapot,
gyors átmenet
örök élethez.

Ha egyszer elrúgtad magad
          a fészektől,
ne nézz hátra, mert visszazuhansz,
s vissza nem vesz, mi kitagad:
          a tám megdől,
s örök kételyek között suhansz.