Nézd kedves, takaróm folt hátán folt,
asszonynak ilyen sohasem volt,
szép arany brokátja fakó, kopott,
minden fércelés életekről susog,
felidézve múltat, mutatva holnapot,
míg az ablakon besüt ránk a telihold.

Atlantisz óta érted élek, tiéd vagyok,
tanúsíthatják a mennybéli angyalok,
megsúgom neked, amire még vágyom;
adassék meg nekem, miként akarom,
földi létemből távozhassak szabadon,
szerelmed rongyos takarójával vállamon.