De pusztába kiáltó szó,
Hangoskodó, hiába való szó,
Ha tett nem követi,
S mindenki csak legyint neki.

Pusztul a fa ága,
Fagyöngy lesz a virága,
Leveleire vörös por ül,
Korom és füst szétterül.

Folyókban cián és vörös iszap,
Pusztuló virágok, halak,
Forrás vize csak halkan csobban,
Szemét útját állja minduntalan.

Ma rengett a Föld,
Visszaszólt, kegyetlen
Mordult, nem lesz jó így, figyelem!
Nem alkuszom, nem lesz kegyelem!

S láttátok a jelet?
Hallottátok morgó, dübörgő hangját?
Vagy még most sem elég? 
Nem féltek, jön a vég?

NEM, még mindig nem elég!
Az ember fúrja a Föld szívét,
Ki akarja ásni a lelkét,
Mert neki semmi nem elég! 

S a Föld rázkódik,
Szól, mordul, haragszik,
Ember figyelj, ne tovább,
Csak eddig! 

Halljuk a jelet, de szaladunk,
Állatot, természetet pusztítunk,
Unokáinknak mi semmit nem hagyunk,
Mert mi Földet pusztítunk! 

S miért zúg a tenger? 
Magas hullámokat miért ver?
Miért pusztít a Nap sugara?
Hol Kánaán volt, most homok a sivataga.

A Föld mordult ez a haragja! 
Ne ünnepelj, állj meg egy szóra! 
Ne bántsd a természetet! 
Szeresd és ne pusztítsd a Földet, az embert! 

2O13.O4.23 Mosonmagyaróvár.