Ne légy már oly félénk,
Te édes Nő - szedd össze magad,
várlak ott a víztoronynál,
hol sínpár több is szalad.

Mozdonyokból még pöfékel
a széngázos, fekete fűst,
váltótoronyból nem látni ide,
minket takar a mozdonyfűst.

Esőnek csepp feleslegével
megmosom szép szemeidet,
mert nincs jogod sírni,
a salakos út továbbvezet.

Tollhegye serceg halkan a papíron,
a sok feltolult gondolatot írom,
kezem megáll, majd nézek a semmibe,
ó mennyi szavat fogok a kezembe.

Most csak úgy szórom hintem mindenfelé,
négy égtáj, vagy inkább kétszer hét felé,
jussanak oda is, hol nem is várják,
zengjenek tőlük, hegedűk és hárfák.

Csak úgy futólag -
érintsed ajkaddal
az én ajkamat,
hadd érezzem édes,
bódító illatodat.

Csak úgy futólag -
nyújtsd felém kezedet,
tapintsam ujjaid begyét,
halkan rebegem füledbe
becéző, drága nevedet.

Csak úgy futólag -
adok majd hálát
az emlékező múltnak,
meg a viharos szeleknek,
hogy elibém sodortak.

Párod lennék minden üde tavaszon,
sétánkat zöld erdő várja az avaron,
ám előbb szedni segítem rét virágát,
közbe hallgatjuk madár tirádát.

Előttünk az erdő, hűset adó lomja,
csacsogó szavaid ajkad egybe fonja,
hosszú rőt hajad, derekadat simítja,
zöld kalapod a szép orcádat vidítja.

Évszázadok versfodrában,
ének zeng a rímcsokrában,
vonó húzza a dallamát,
boldogságot, vagy balladát.

Van mikor csak vágyakat ír,
papírra néha könnyeket sír,
szép Honáról népéhez szól,
rázza fel így álmaiból.

Van ki rávési, fűzfapoéta,
így is éri néha kritika,
erős héj védi a klubbot,
írói elefántcsont tornyot.

Ülök bámulom, már tízszer olvastam,
mit takarnak szavak, hiába boncolgattam,
első helyezést kapott, ez a nyolc sor,
micsoda nagy költő, vagy inkább piktor.

Festett szavakkal semmitmondást ecsetelt,
de remélem, kritikát adó szájra nem tenyerelt,
bánattal szövött gondolat felszámolja magát,
de ha bujkál is, nem keresi küszöb zugát.

Dércsípte fehérséggel fogadott a reggel,
így megvolt a reggeli is tele mérgekkel,
virágzó barackfák megfázott bibékkel,
ablaknál állok, elszállt reményekkel.

Nem elég, hogy betegek a diófák,
rátapadt a fagyott dér, mint testre piócák,
ember is viseli, éveknek fájó terheit,
betegség gátolja, hogy véghezvigye terveit.

Elfogytak az órák,
elfogytak a napok,
hideg fénnyel mesélnek
a kacsingató csillagok.

Volt valahol távol
egy élet - egy világ,
közelében galaktikák,
és egy darabokra esett valóság.

Még mindig szeretem a mesét,
csak nézem csodálom a szemét,
vonzó és csodás vagy, meseszép,
rólad dalol madár, csiripel veréb.

Még mindig szeretem a mesét,
hangodat úgy hallom mint a zenét,
hallgatom, s nézem magas ívelt szemöldököd,
ahányszor nézlek, kihozod belőlem a kisördögöt.

Emlékeznék most egy régi fiúarcra,
kinek élete ítéltetett kudarcra,
kézen járva kiló métereket megtett,
mosogatórongyról írt és szavalt verset.

Az ismerősök úgy hívták, hogy a Jógi,
háta mögött akkor mindenki röhögi,
nem volt ő rosszindulatú, sem hepciás,
páran szerették, mert volt ő egy nagy dumás.

Áldott Húsvét minden tavasz,
sonka, bárány, tojáson fényes viasz,
zöld a fészek, sok finomság,
ajándék, szeretet, boldogság.

Sötétséget oldja a fény,
több ezer éve ez a remény,
keresztfára volt szegelve teste,
majd rengett a Föld, jött az este.

Locsolnék én fűvel fával,
csak ne találkozzak maskarával,
így a locsolás most elmarad,
számhoz emelem üvegnyakat.

Szagos víz, nyelet pálinka,
nem lesz oldott pántlika,
csók sem csattan nőknek arcán,
Húsvétnak a másnapján.

Benned kerestem álmaim útját,
a jövőnek, kislányt vagy fiúcskát,
munkásságom leendő tanúját,
játékaimhoz egy vakvarjúcskát.

Ácsolt bárkámba félve beültél,
valós tényekkel így szembesültél,
volt hogy sikertől megrészegültél,
nehézségtől mégsem menekültél.

Délvidéknek sok víz partján,
elszaporodott a hódpatkány,
itt a Dráva a Vörös-part,
hol a Kis-bók vesz kanyart.

Halastavak tucat számra,
hol horgászoknak lesz zsákmánya,
kék meténg is virít szépen,
csak ne szenvednék betegségben.