Párod lennék minden üde tavaszon,
sétánkat zöld erdő várja az avaron,
ám előbb szedni segítem rét virágát,
közbe hallgatjuk madár tirádát.
Előttünk az erdő, hűset adó lomja,
csacsogó szavaid ajkad egybe fonja,
hosszú rőt hajad, derekadat simítja,
zöld kalapod a szép orcádat vidítja.
Kedvesem nézd, ezt az Isten adta tájat,
mely mindenkor ébreszti bennünk a vágyat,
viszem a kosaradat, csak nyújtsad kezed,
hogy mindig érezzem, ott vagyok veled.
Majd beléptünk erdő takart lombjába,
végtelen természet örök otthonába,
sétánkat én feledni, soha nem fogom,
most is érzem csókodat mint egykoron.