Tollhegye serceg halkan a papíron,
a sok feltolult gondolatot írom,
kezem megáll, majd nézek a semmibe,
ó mennyi szavat fogok a kezembe.

Most csak úgy szórom hintem mindenfelé,
négy égtáj, vagy inkább kétszer hét felé,
jussanak oda is, hol nem is várják,
zengjenek tőlük, hegedűk és hárfák.

Sajnálattal látom, sok fásult ember,
párnak sem ártana tanítómester,
bevezetni őket óvatos csendben,
eggyé válnának, mint csepp a tengerben.