Ne légy már oly félénk,
Te édes Nő - szedd össze magad,
várlak ott a víztoronynál,
hol sínpár több is szalad.

Mozdonyokból még pöfékel
a széngázos, fekete fűst,
váltótoronyból nem látni ide,
minket takar a mozdonyfűst.

Esőnek csepp feleslegével
megmosom szép szemeidet,
mert nincs jogod sírni,
a salakos út továbbvezet.

Szép, fényes bálterembe,
ahol egymás kezéből kapkodnak
doktorok, magas rangú urak,
s Te boldogan szárnyalsz - örömmel
helyet adsz a bókoknak.

Egyre hidegebben zúgó szélben
az esőt néztem sötét feketén,
álltunk nyitott ajtód előtt akkor
könnyes szemmel Te meg Én.