Ez a palóc táj bennem énekel,
életét völgyvárosom mondja el.
Fenyvesek zöldjét oldja a szél
-rügyek moccannak, remény-zöld a táj-
már hosszabbodó napokról mesél
az ágak közt ugráló kismadár.

     A legidősebb nővérem Julika.  Olyan nagy a korkülönbség közöttünk, hogy valójában nekem gyerekkori emlékeim nincsenek is róla. De egy mégis,  talán öt éves voltam.

...Ma négy éve, hogy elmentél...

Csermelyt csepeg az eresz, felejtet
szeles hideget, havas, hosszú telet.
Sárgába fordult a fűzfa ritka ága is már--
viháncoló szél duruzsol tavaszról éneket.

Ejj!! Ez a Múzsa!! 

Igaz, hogy csak pár napot töltött Veronka a kórházba, mert szerencsére enyhe agyrázkódást szenvedett, és a homlokán való seb is szépen gyógyult. Ezért a kezelőorvosa nyugodtan engedte hazai utókezelésre.

(Játszadozás)

Hinta palinta
kicsi Kinga mosolya
az égre ragyog

..merészen -- Ildikónak

Dédnagyapám emlékére

Valamikor így állhatott elmélkedve,
ősapám a tűz fölött, 
amikor őrködött.

Ildikónak

.

..az én tavasztündérem...

Hajnalban zörög az öreg vekkeróra.
Álmosan nézek e bolond futóra,
nézem milyen kimérten, hidegen mér,
nyeli a vágtázó időt—belefér.

Egy 6-8 főből álló sötét ruhás csoport a Magyar Gárda elleni tiltakozó aláírásgyűjtő ívet próbált az egyik falra kiragasztani,  amikor hátuk mögött valaki nyilvánvalóan kötekedő szándékkal, jól hallhatóan lecigányozta őket.

Egy másik Ili néni...

      Mindössze hét éves voltam, amikor felépült a házunk és végre beköltözhettünk.  Ili néni az utca másik oldalán, éppen lány-szobám ablakával szemben lakott, egy szoba-konyhás kis házban.

Tisztelettel ajánlom, a tegnapi ünnepségen kitüntetett Magyarerő-s társunknak ezt a verset. MEGÉRDEMELTE! Szeretettel gratulálok hozzá, baráti üdvözlettel!

Még éjfél sem volt, de a zenész nyugodtan elhúzhatta, hogy :“Vége van már a lakodalomnak, nagy bánata van a menyasszonynak...“  Szegény Veronkának nem volt bánata, mert eszméletlenül vitték be a kórházba, tehát semmit sem tudott az eseményekről.