Biztosan úgy gondoljátok, hogy ne beszéljünk már annyit, hanem utazzunk végre. Igazatok van, akkor vágjunk is bele.

     Az idei londoni, vagy helyesebben lutoni utunk már a negyedik volt, azért csak felületesen megemlítem, hogy a lányunkhoz először 2008 -ban utaztunk. A feleségemmel együtt tartottunk a hosszú repülő úttól, de mikor a lányunk egyik levelében, csak úgy „a sorok között” utalt arra, hogy megismerkedett egy angol fiúval, Erikát, a feleségemet még akkor sem tudtam volna vissza tartani az utazástól, ha a Londonba repülő gépnek az útvonala egyenesen a poklon keresztül vezetett volna. Minden áron látni akarta azt a fiút, akit a lányunk választott. Így kerültünk először Lutonba, és Londonba.  Igaz, hogy a leendő vejünkkel egy szót sem tudtunk beszélni, hiszen az én angol tudásom abban merült ki, hogy tudtam, mi a különbség a beer és bear  között, mégis örültünk, hogy megismerkedtünk vele és családjával.Nagy város és múzeum látogatásokat tettünk. Megnéztük a Royal Air Force múzeumot, ahol őszintén megcsodáltam a különböző korok repülőit. Jártunk a Natural History Museum- ban, ahol már az aulában Charles Darvin üllő szobra fogadott minket. Itt is minden csodálatos és lenyűgöző volt, de rám a legnagyobb hatást az a cédrusfenyő metszett gyakorolta, amelyik már akkor is óriási fa volt, mikor Jézus Krisztus a világra született.

Nagyon vártam, hogy a British Museumot is megnézzük. Természetesen erre egy egész napot szántunk, hiszen azt a sok csodálatos dolgot nem lehet csak úgy, kutyafuttában megnézni. Még megsértődnének a fáraók múmiái, vagy az inkák, mayák leletei, hogy csak félvállról nézzük őket. Bizony, volt mit csodálni, volt min gyönyörködni. Nekem mégis, például éppen az inkák ,mayák kincseiről az jutott eszembe, hogy ezt Európa egykori hatalmas urai elrabolták, és közben leigázták, vagy megsemmisítették, eltörölték a Föld színéről azokat a népeket, akik ilyen kincseket, ilyen értékeket alkottak.

Erika is, és én is őszintén érdeklődtünk a híres Madame Tussauds panoptikum iránt, ahol Fredy Mercury – val még közös képet is készítettünk. Pedig nekem sokkal jobban tetszenek Kassán az Orbán torony panoptikumában elhelyezett viasz szobrok, hiszen ők a magyar történelmünkre utalnak. Kassán a panoptikumban II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona, Bethlen Gábor és más a magyar történelmünkből ismert személynek viaszszobra található. Őket pedig a Madame Tussauds panoptikumában hiába keresném.

Természetesen a híres Szent Pál katedrálist is meglátogattuk, ellenőriztem órám jól jár e a Big Bend  szerint.

Persze hogy megcsodáltam a leírt dolgokat. Mégis érthetetlenül kerestem London hangulatát, London lelkét.  Akkor jártam először ennyire multikulturális, népeket, vallásokat, kultúrákat egybe olvasztó, és összekeverő közegben. Én, az egyszerű felvidéki magyar ember sokszor tátott szájjal bámultam a színes ruhákba öltözött pakisztániakat, indiaiakat, vagy a formátlan fekete csadort viselő alakot, akiről azt sem tudta, nőt, vagy férfit takar e a fekete lepel. Volt úgy, hogy a lányunk figyelmeztetett: „Apuka, ne bámulj már, ez itt nem szokás!”

A Londoni sokszínűségről egy kép jut az eszembe. A metrón utaztunk, mikor a feleségem kicsit oldalba bökött: "Laci, nézd máz az előttünk levő lócát, de nem feltűnően".

Mivel így figyelmeztetve voltam, csak úgy, majdnem behunyt szemekkel mertem előre nézni. De utána bizony kinyitottam a szemeimet, és néztem, mit néztem, bámultam.

Előttünk egy hosszú lóca volt. A jobb sarkán egy talán punk fehér férfi lehetett, mert valamilyen virágmintás ruha volt rajta, és a haja helyett egy magasra fésült színes hajcsík volt, mit a kakastaréj. Szorosan hozzá simult a szerelme, aki széles lepedőruhába volt öltözve, és az arcszíne olyan fekete volt, mint a legminőségibb cipőpaszta. Mellettük egy jó bőrben levő nagy szakállas turbános férfi ült, és árnyékában szerényen húzódott meg egy összekuporodott fekete valaki (feltételeztük, hogy a felesége), akinek a szemét sem láttuk, mert azt is sűrűn rácsozott csipke takarta. A sort egy jól öltözött nyakkendős középkorú férfi zárta, aki éppen a notebook- ján tanulmányozott valamit. Egyetlen metróülésen annyi sokszínűség és kultúrakeveredés volt, hogy ezt csak tátott szájjal tudtam bámulni.

Második utunk a lányunk lakodalmára volt. Persze, izgatottan utaztunk Londonba. Először, mert mindenben segíteni akartunk, hiszen tudtuk, mennyi munkával jár a lakodalmi készülődés. Másodszor meg nagyon kíváncsiak voltunk, milyen egy igazi angol lagzi. Bevallom őszintén, nekem a mi magyar lagzink jobban tetszik, de az angolnak is megvan a maga bája. Azért ennél az eseménynél elég magasra szökött nálam az adrenalin. Nem elég, hogy angol templomban oltárhoz vezettem a lányunkat, de még angolul olyan „pohárköszöntő” félét is kellett mondanom. Állítólag ott az a szokás, hogy az örömapa pohárköszöntőben mondja el lány gyerekkori pajkosságait stb, és mindezt vicces formában. Mivel a már említett beer, bear szókincsem erre nem volt elegendő, magyarul megírtam a mondókámat, és egy angol tanár ismerősöm ezt angolra fordította, és fonetikusan leírta. Olyan sikerem volt, hogy a végén angolul szóltak hozzám a többi vendégek, és csodálkoztak, hogy egy kukkot sem értek.

A harmadik utunk pedig már akkor történt, mikor megszületett az unokánk. De erről majd legközelebb írok.

Folyt. köv.