Harangoznak a templomban
Misére szólít a harang hangja
Elmegyek én beülök az első padba
Könyörgök a jó Istenhez fohászkodva

Erzsi, tizenhat éves kora óta reménykedik,
huszonöt éve vár szüntelen, és egyre nyugtalanabb.
Háromszáz vágyott reménye, ígérgetése
űz vele tréfát, és Erzsi minden hónapban

Megállok, s elmerengek
és hallgatom a csendet, 
agyamban halkan neszez
egy kósza gondolat, hogy
miért e bódulat idebenn,
 ha itt van a csend velem?

Verseket olvasok – rajzolta a költő:
varázs versváros ez, rögtön szembeötlő.
Házait szóról-szóra rakta halomba
szabályok mentén. Hol gyorsan, hol lomha
irammal – tégláról téglára épített –
a házaknak lelkük van: fényes, szép, kitett.

Mesterien dúlnak tüzek a képzeletemben. 
A messzit győzködöm, a borongás hallgatag 
rejtekeit. Ahol senki sincs csak egyedül Te, 
s vágy ölében tekeregve mutatod magad. 

Ha meglátnak, mint visszatérő bűnös,
koldusod vagyok. Harcos életemben 
az alázatosság megalázott. Lennék rabló 
kis cinkosa, vagy tüzes Jeruzsálem, 

   Hogy van az, hogy a mamák tudják? Nem később, - majd - hanem rögtön,akkor! Elsőre. 
   Én semmit sem akartam tudni, de azt elismerem, kezdetektől fogva éreztem , hogy valami rosszat tettem. Igen hamar kiderült, hogy nem kellett volna,  nem kellett volna hozzá mennem.

Már rég bezárt a fűszeres,
sorsa a péket lapátra tette.
Bevarrta szemét, s már nem tűt keres
a szabó – a kelmét is feledte.
A helység kalapácsa nem lel üllőt,
a kurta kocsma cifrán lezüllött.

Ránk tört a forróság, a rekkent hőség,
De miénk a nyár, miénk az aranytál,
És Te újra hívtál, kedvesen szóltál,
Ezüstbilinccsel köt hozzád a hűség.

Tavasz köszönt,nyílt szép virág
Légbe ontotta illatát
Zöldült levél,lomb sátora
Virágokat méh porozta

Amikor hanyatt esnek a hegyek,
a folyók is visszafelé folynak,
mikor a hóhér gyakorol kegyet,
s csak egy hajszálon múlik a holnap –

Veled élve önfeledten,
mint ősi szerelmes sámán,
úgy pihentetlek mellemen.
Élethű valóság ágyán

Édesanyám lelkem
De szerettél engem
Magadhoz öleltél
Szép hangon énekeltél

Egy árny suhant át az elmén, egy madár:
sötét gyásztollakkal – holló, hosszú szárnnyal.
Ó nem, csak képzelődsz, hisz most ragyog a nyár -
csupán belső kép: az agy játszik az árnnyal.

Jártam az országot,munkálkodtam
Hajtott a vágy,s szívből alkottam
Jártam alföldön,hegyek között
Hol ért szőlő rám köszönt
Jártam dombokon,lankán ,völgyben
A tenni vágyás űzött előre szívemben
Azt gondoltam terveimmel szebb lesz a világ
Zöldebb a mező,nyílik sok virág
Jártam folyón,patak partján
Búza mezőn tengert látván

Az eresz alatt ült,
nézte két korty között
a csillagokat, és
az ifjú est mesés

      Eltűnő, s megújuló vándorai az égnek –
csipkés szélű habtesttel vajon merre hajóztok
tükörképén tengereknek? Csillagnyájak égnek
fölöttetek, holdsarló vérez, s űznek napfoltok.