Mese Nárciszkának Julika nénitől

   Forró napok voltak akkoriban, mint most is, az aratás idején; bár akkoriban nem esett eső közben sem, nem páhogott  még egy pici szellő sem. A búzaszemek jól beértek, biztos, hogy elég kenyerük lesz az embereknek.
   Míg arattak, kévét kötöttek utána, aratóbálra is készültek a szép termés után, de a Nap olyan sokáig gyönyörködött a jó búzatermésben, hogy tovább is szórta aranysugarait, amikor már készen voltak, s mulatni vágytak. Az emberek már sokallták a Nap tűző melegét, hogy még mindig verejtékeznek a jó munka után. Árnyék sem volt közelben, hogy lepihennének a fa alá, míg hazatérnek. Mondogatták egymásnak, hogy elbújhatna már a Nap, sütött eleget… nem lenne baj, ha eltűnne inkább egy időre! Azt sem bánnánk, ha fáznánk kicsit.
   Meghallotta ezt a Nap, és borzasztó haragra gerjedt. Hálátlan emberek – dörgött magában. Majd megtudjátok, ha nem sütök tovább! Nem gondoltok arra, hogy nélkülem nem lenne termésetek, gyümölcs  sem a fán; arathattatok volna, ha aranysugaraim nem érlelik be a gabonát? Amint ezt kimondotta, el is bújt egy közelgő felhő mögé. Az én sugaraim érlelnek be mindent, ami terem.
- Rejtsetek el, hozzatok vihart a széllel a hálátlanokra! Még haza sem értek, csak bandukoltak, és hatalmas villámok, dörgés, égzengés, szélvihar kerekedett. Ilyenkor még nem jön a tél, pedig az közeleg; jégeső, majd hóvihar vitte le kalapjukat, még szaladni sem tudtak hazafelé, mert a szél szembe támadt. Az összegyűjtött kévékre még gondolni sem mertek, hisz tudni lehet, hogy eláznak, miközben szétbontja őket a nagy vihar; amint a sárba hullanak, még egyszer összeszedni sem lehet a széthullott gabonaszemeket. Amint a házukba értek, itt-ott a tető is megrongálódott, vad hideg volt odabenn is. Otthon egy szál fa sincs, hogy begyújtsanak, hát lefeküdtek – ez is elmúlik egyszer…
   Reggel nem tudtak ajtót nyitni, hisz ablakon felül ért a hó. Keserves utat csináltak valahogy a kamráig, hogy lapátot keressenek, baltát is kellene az erdőbe vinni favágáshoz – hisz ki gyűjtött volna nyáron tűzrevalót? Majd csak találunk más embereket, hogy mit tehetünk, majd együtt megbeszéljük… Persze találkoztak, hisz mindenki csak ezt tehette. Sejtették már akkor, hogy hálátlanságuk az oka a nagy viharnak. Ahelyett, hogy a termésnek örültek volna, a napot szidták mindannyian.
- Követet kellene küldeni a Naphoz, ami bírja a hosszú utat a hóban  - határozták el. Ez csak egy erős állat lehet, nagy bundával, hogy odaérjen. Mi lehetne más, mint egy medve! A medve sem kívánta még a hosszú telet, hisz nincs még itt az ideje. Előbújt barlangjából, hisz ennivalót sem gyűjtött a hosszú télre. Elvállalta az utat, de nagyon lassan ballagott el a Napig.
- Napocska ne bújj még el – dörmögött szelíden, hisz eleség nélkül hosszú lesz a téli álom! Süss még ránk kicsikét – alázatoskodott. A Nap azonban keményen rákiabált: érted nem sütök ki. Hiszen alig várod lusta állatja, hogy bebújhass barlangodba és álmodj hosszasan! Fordulj vissza az erdőbe! Mit tehetett mást a medve, Az emberek már szidták is, hogy meddig cammog, hogy megfagynak itt várakozva…
   Ahogy morogtak, előugrott egy kis fehér nyuszika. - Nahát megtaláltuk. Olyan szép ez a kis nyuszi a téli bundájában. Ha felhúzza a nyúlcipőt, hamar oda-visszaér. Vállalta is boldogan az utat.
   Futott-futott, a Nap elé termett a kis ugrifüles. Hozzád jöttem napocska, követnek. Szépen kérlek, süss fel már! Ebben a nagy hóban elpusztulunk, hiszen  eleséget nem találunk a nagy hó alatt. Fáznak az állatok is, a többiek… mit gondolsz, téged foglak megsajnálni a szép téli bundádban, hisz alig várod, hogy ebben tetszelegj! Fuss vissza hát, rossz követ vagy nekem!
   Hogy visszaért, elmondta az embereknek, mire jutott ő is.
   Sírtak az emberek, mit tegyenek immár? Amint ott dünnyögtek, megláttak egy fázós pici cinegét. Na, majd ez jó lesz követnek. Ezt ne szánná meg a Nap, hisz cipője sincs szegénynek. - csak meg ne fagyjon! Bizony, nagyon fázott a kis cinege, de hősiesen odaért. - Napocska süss ki rám, hisz megfagyok a téli hidegben. Magocskát sem találok a hó alatt – kérte könyörögve, hisz én éneklek először a tavasznak is. - Teérted én ki nem sütök, máskor alig várod, hogy elköltözzenek a vándormadarak, és elfoglald fészküket, azt sem tudsz rakni magadnak, csak hiún színes tolladdal szállsz ágról ágra, dalolod, hogy „NYITNI-KÉK”, mintha te hívnád a tavaszt! Sárga kis mellényed, kék fejecskédet mutogatod, örüljön mindenki neked…  Szomorúan, dideregve ért vissza a cinegemadár.
   Kétségbeestek az emberek nagyon, s indulhatunk haza fázva és éhesen. Amint indulnának, egy csilingelő hangocskát hallottak. Fordultak jobbra, fordultak balra, hol lehet? Hangosabban csilingelt: hát nem láttok engem itt a hóban, nem ismertek? Én vagyok a tavasz hírnöke! Amint lenéznek a lábuk elé a hóba, megpillantanak egy piciny csillagfejet. Ki vagy te – kérdezik sorra.
   Ne féljetek, én vagyok a tavasz első virága, és csengő hangocskámtól elolvad a hó, hogy meg ne fagyjak… Hóvirágnak hívnak, mert már a hóból is kidugom a fejem. Majd szólok én a keleti szélnek. Vigyen el hátán a Naphoz? És én szél hátán repülve odaállok elé, megmondom hogy visszabújok a hó alá, és lesheti, mikor jön el a tavasz! Szállt, szállt a hóvirág szellő hátán vígan, hisz csillagfejecskéjével, büszkeségével mindenki örül neki – gondolta.
-   Hát te mit akarsz tőlem, te kis hiú virág?
- Hozzád jöttem, hogy ragyogj le rám sugaraddal, mert ha nem visszabújok a hó alá, és lesheted akkor, hogy mikor lesz a földön tavasz!
   Nagy haragra gerjedt erre a Nap. - Még te fenyegetsz engem, te gyönge virágszál? Szólok a nyugati szélnek, hogy fújjon el, te semmiség! Akkor aztán várhatnak rád, míg visszatérsz! Nem is tért akkor vissza már.
   Amint nagy dühében lenézett a Nap a földre, egy hatalmas fa tövében egy pici kékség derengett szerényen. Te ki vagy ott, piciny szelíd virág? Én voltam eddig a tavasz hírnöke, de most nagyon félek, hogy nem fogsz a földre ragyogni már, mert tudom hogy megbántottak a hálátlan emberek. Én szépen kérlek, ragyogj le a földre és bocsáss meg nekik!
 Te miattad megbocsájtok mindenkinek, mert ilyen szerényen kérsz, és nemcsak önmagadért,hanem mindenkiért. Hadd tudja mindenki, hogy te vagy a tavasz hírnöke, picinyke kis kék virág, és ne féljen tovább senki. Most visszatérek és elhozom a tavaszt.

Nyírbogdány, 2016.  július 20.

Proksa Jánosné ( Julika néni) küldi neked sok_sok szeretettel. Sokáig szeresd ezt a mesét, és meséld el sok gyereknek.