Álmodtam sok ódon egyetemi emléket,
mint ahogy az elme rázza fel a nem-létet.
Kavarogtak arcok, mosolyok és szemrések –
bekopogtak hozzám hajnali szép vendégek.

Láttatok-e engem szűk budai utcákon
görcsbe szorult kézzel rajzot rejtő mappámon?

Láttatok-e  ülni sámlimon a rajzórán,
hátravonulni szünetben csendért zajzónán?

Ültetek-e mellém mind nappali fényszűkén:
hajdani házat lesni a vásznon fém-szürkén?

Agyagos földet gyűr-gyúrni, csak hogy formáljon,
elvacakolni tokkal-üveggel portálon?

Jöttetek-e hozzám hűs szélben a rakparton –
hölgyre, ha vággyal néztem, most akkor csak: pardon…

Álmodtatok ódon egyetemi emléket?
Győzitek-e lökni tovább el a nem-létet?
Kavarognak arcok, mosolyok és szemrések –
befogadtok engem is hajnali vendégnek?

                 Tudjátok, majd végül a képek mind bennégnek….

                 2015.03.27.        Csorba Tibor