Egyre nőtt a sereg és amerre haladt,
ketté szelt népeket, s ellenséges hadat.
Így a Gótok népe ezen sorsra jutott,
ám az egyik fele csalárdan elfutott!

Úgy döntöttem, ma elkezdem leközölni több részben, folytatásban, ezt a verses történetet, melyet Gárdonyi Géza, "A láthatatlan ember" és Komjáthy István "Mondák könyve" című műve alapján írtam meg!

Ami most körülvesz, rend e, vagy csak káosz,
mi közöm van nékem az eltorzult mához,
miért csúnya a vénség, a hajnal mért szép,
létezik e tökély, boldogság, teljesség,

Az idő ostora

Felsebzi lelkem az idő ostora,
futok előle hasztalan és sután,
mint ki tudatlan, dőre és ostoba,
zörgetek a végtelen zárt kapuján.

Hogy szaladnak a fák
az életvonatomat követve
sok mindent gyűjtöttem tarsolyomba
sok jót,szépet,bánatot cipelve

Kábán, ájulva néz bele a mába
földjeink büszke fia, karcsú lánya,
uraság fogta a munka malmába.

Nagyon régen, hajdanában, amikor még a Csicsóvár eredeti díszében pompázott egy sziklás, magas hegy tetején, történt, hogy a vár ura elhatározta, asszonyt hoz a várba.

Majd nyolc évszázada annak, hogy állítólag Bánk, a magyarok bánja leszúrta  Gertrudist, II. András király merániai feleségét, aki fényűző, idegen udvartartását szabadította rá az országra. Gyarmatosított bennünket, példáját később oly sokan követték.

Ma már az emlék régi lehelet csupán.
Visszatekintés átlépésében
elsimogatott hosszú út. Rongyos ruhák.

Az augusztus teraszán ülök
arról hegedül bölcsen egy tücsök
hogy a körforgás végtelen örök
lágyan ciripel szépen és halkan

Vigyázzatok a Sátán már tépi a láncát
Nem ismer sehol Határokat!
Vad dühvel indulni készül
S nem hallja a sírást,sem a jajokat !

Egyszer a kicsi oroszlánkölyök, Leó anyukájához hajolt és a fülébe súgta:
– Édesanyám, elmegyek világgá.

Mi is az az érzés ami az embert versírásra készteti? Ezt próbáltam leírni valamikor, 2011-ben.

Mi az mitől leülsz derengő homályban?
Lelkedet ringató égi gondolában.
Könnyedén lebegve tűnsz a végtelenbe.
Fejedet támasztod, gyűröd bal kezedbe.

Hiába küszködök az idő ellen,
már a holt poézisbe kapaszkodom,
oltalmat keresek az értelemben,
de visszahúz a mélybe konokul korom.

Talán nincs értelme, hogy majd akkor
mi marad belőlem, ha az agg kor
is végleg búcsút mond és int nekem.

Harangzúgás veri fel a csendet
Síró, búgó, erősen szól
Fel akarja rázni a nemzetet
Figyelmeztet, vigyázzatok jól!