Hetvenharmadik születésnapom
Vártam reménykedve:
Hol örömmel, hol keseregve
Hetvenhárom tavaszt
Adott eddig az Isten!
Hol zord időben, hol virággal,zölddelve
Hol boldogot, hol reményt vesztve!

Hajdanában, amikor még nagyapám sem élt, de talán még annak az öregapja se, túl az Óperenciás-tengeren, ott ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egy macska.

(Kép forrása: internet)

  Első rész

Ezerkilencszázötvennyolc nyarán
Halason vajúdott velem anyám.
Úgy látott meg engem a napvilág,
hogy még nem talált bennem sok hibát.

Kínjaid pihenni tértek, 
ráncok fájdalma kisimult, 
léted éjjeltől már a múlt. 
Arcod nyugalmat tükröz, 
Rózsafüzér gyöngyszeme

Percről percre – óráról órára,
múlik zakatolva a távolodó idő,
a látóhatár mint egy tollvonás
fákból növekszik a leendő erdő.

Azt annak szánom, aki azt hiszi magáról, hogy van néhány kg súlyfeleslege...

A Ladányi szűrnél nincs szebb a világon.
Könnybe lábad szemem díszeit, ha látom.
Reánézve, mintha tarka réten járnál;
Meg is lehet állni egy-egy szép virágnál.

Az est elhagyta rejtekhelyét
beköltözött ide mellém,
éjszaka betakar leplével
arcodat fordítód felém.

Micsoda egy kanyar ó,
s aztán még ez a Pest is!
Az ember hím bárányt lő,
ha egy ilyen útra lep.

Tavasz nyitott, erdőn jártam
Egy hegedűre rátaláltam
Margarétás zöld fű között
Hegedű volt, törött!

Legyen az ünnep mindig belsőségesen
gazdag. Lelkedet ölelje át a
szeretet akkor is, ha nő; vagy férfi vagy.

Jobb kezével jót adott,
ámulatba ejtve, 
balkézről meg nagy pofont, 
melytől földre estem. 

Eljutni hozzád mikor tudok,
látnám milyenek a mozdulatok,
érzékelném közvetlen hangod dallamát,
látnám lépteid kecses járását.

Egymásba kapaszkodó faágak
lombos árnyékában pihenő
fuvallat

Szonett

Karcsú bokákon azok a lágy pihék,
Ráncos arcon is ifjúságot látok,
Összeomolnak köröttem világok,
A tört tekinteted most is azúrkék.

Patkányt fogtam –
szoktam.
Haragudtam:
untam!

Amit mondok, nem ma történt,
sok millió év előtt.
Elmesélem, hogy az Isten
valamikor réges-régen
hogy teremtette a nőt.