Szervusztok (Magyar)Erőskék!

   Marcika vagyok. Január 23-án születtem, és éppen pontosan hat hetes koromban a ember-anyucim örökbe fogadott.
A Bishon Bolonese családból származom, ezért én mindig kicsike maradok. A pótanyucimnak mindenképpen az ő drága kicsikéje. Amikor először találkoztam vele, azonnal az ölébe kuporodtam, a mellkasára hajtottam a fejecskémet és a szép két fekete szememmel csak néztem, néztem, és éreztem, hogy én is nagyon fogom szeretni, hogy igen csak jó helyre tettem a "dagi" popsikámat. Az öléből azóta csak akkor tesz le, ha valamin nagyon kell dolgoznia. De még akkor is többnyire az ölében vagyok. Legfeljebb lekupo-rodok a lábainál, és megpróbálom a papucsot lehúzni a lábáról. Vagy elkapom a nadrágja szárát, és rángatom, hogy jöjjön játszani.

   Kaptam tőle egy pihe-puha kutyaházat, amiben van egy pihe-puha pléd csakis kizárólag nekem.  Ő varrta nekem. Ebben a "házikóban" kocsiban is tud hordozni, akárhova megy. Aztán egy ugyanolyan pihe-puha másik plédet is varrt, ami kék színű. Na azzal tudok csak igazán játszadozni! Mindig elhurcolom oda, ahol nekem tetszik.
  Tegnap vett valamit, amit sütinek nevezett. Fehér volt a teteje, és nagyon izgalmas illata volt. Az ujjára tett egy kicsit, hogy megkóstoltassa velem, hátha ízlik. Hát én még olyan finomat elképzelni sem tudok, mint az volt! Még amikor ciciltem, az sem volt olyan jó! Levegőt venni sem tudott, és már le is nyaltam az ujjáról, úgy, hogy nyoma sem maradt! Két lábra álltam, úgy mondogattam neki, hogy üh…üh…és közben toporzékoltam, hogy adjon mééééég! Rögtön megértette, hogy az nekem jár. Valami tejszinhabnak hívják és én élek-halok érte!