Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Független Újságírók Szövetségének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Konzili Edit
  főszerkesztő-helyettes

Polonkai Attila
  webadmin

Kiadványok
























 

Jelenlegi hely

Mert vannak nagyon jó, és nagyon gonosz emberek… 1.rész

Főadmin
Főadmin képe

   Gyermekkoromtól kezdve, mindig voltak állatok a környezetemben. Még a panel lakásban is. Szüleim belénk táplálták az állatok iránti szeretetet, ahogyan én is tovább adtam a gyermekeimnek.

   Az egyik lányomnak van szoba nyuszija – Pufi -, aki jelenleg nálam "vendégeskedik", mert én nap közben itthon vagyok, és tudok foglalkozni vele.

   A másik lányoméknak lett először Lottika. Négy kerek évig könyörgött a lányom és a két kislány unokám, hogy szeretnének egy cicát, de a vejem nem ment bele. Szereti az állatokat, de azt mondta, nem panelba való. Aztán négy év könyörgés után győzött a zsarolás. Lányom egyik tanítványáéknál születtek kiscicák, és ők mindjárt lefoglaltak egy kis cirmost. Hazavinni már úgy vitték, hogy út közben mindjárt bevásároltak: macska wc-t, tányérokat, két méter magas kaparófás-pihenős akármit, rengeteg finomságot legalább ötvenezer forint értékben  Aztán jött az este, vagyis az éjszaka, amikoris vejecském az egyik karjában babusgatva-puszilgatva Lottikát,  próbált házat tervezni fél kézzel… Azóta Lottika a szeme fénye, neki minden meg van engedve, és ha netán lever valami értékes tárgyat… hát Istenem… veszett több is Mohácsnál.  Még egy ejnye-bejnye sincs!

   Aztán amikor kertes házba költöztek, már ellenkezés nélkül lett kutyus is. Egy csodaszép, körülrajongott alaszkai malamut kutyus, (Ali) akit úgy hoztak el a menhelyről, hogy a nyakán a mély seb nyoma a már szépen kinőtt szőr alatt is még mindig látható. (Ugye értjük!). Sokáig félt, láthatóan rendszeresen és súlyosan bántalmazták, pedig még kölyök kutyus volt. A lányomékat mindjárt megszerette, köszönhető ez a végtelen szeretetnek, amit a család minden tagjától kap, de különösen Kitti unokámért rajong. Az addig kapott sok rossz után Ali megtapasztalhatta az emberi jóságot, mert igazi családtag lett, akit őszinte szeretet vesz körül. Megkap minden jót, amiről sok kutyus csak álmodni mer.

   A legnagyobb lányom kertes házban kezdte családi életét, így azonnal lett kutya, macska (fél tucat), az erdésztől kapott bárányka, meg egyebek…

   De sajnos vannak gonosz emberek…

   Az Ő (meg a környék) állatait sorban mérgezte meg valaki. Mindegy volt, hogy fajtiszta, vagy árokparti szerelem gyümölcse volt a kutya-macska. Egy idő után rájöttek, hogy a szembe szomszéd (nő) a tettes, de hiába tudják, nem tudnak ellene tenni, mert „nem érték tetten”! Az sem érdekelte ezt a gonosz némbert, hogy a felnőttek mellett három kicsi gyermek sír-zokog az elveszített kis kedvencek miatt. Legutóbbi kiskutyájukat akkor mérgezte meg, amikor az éppen pár napos kicsinyeit szoptatta. A kis árvákat heteken keresztül cumiból etette a lányom éjjel-nappal, 2-3 óránként, kecsketejet szerezve nekik. Ők még megvannak, igaz, meg kellett kötni őket, nehogy az anyjuk sorsára jussanak.
     Legutóbbi ténykedése ennek a némbernek, nekem is végtelen szomorúságot, és több napos sírást okozott úgy, hogy még mindig nem vagyok túl rajta.   
   Valaki egy dobozban kitett a főút mellett - egy híd alá - négy pici kiscicát. Még alig nyílt ki a szemük... A lányom persze hazavitte őket. Háromnak talált gazdát, de a negyediket nem adta senkinek, pedig volt másik cicájuk (több is.)
   Ez a kicsi cica gönyörű szép volt: Fekete színű, csak a bajusza, a nyakkendője és a négy cipőcskéje volt fehér. De nem is a külső szépsége fogott meg mindenkit, hanem a jelleme. Van cicám, immár 20. életévébe lépve -, volt is sok állatom, de ilyen kedves, szerető szívű kiscicát még sohasem láttam. Szelid volt nagyon, és hihetetlenül okos. 
   Elnevezték Jancsikának. Kértem, hogy adják nekem, de nem adták. Aztán egyik nap sírva telefonált a lányom, hogy Jancsika beteg, nem eszik, nem iszik,  fel sem áll, csak fekszik a másik cica mellett.Mondtam, hogy hozzák el, majd én ápolom, Kiderült, hogy átment a kiscica a gonosz  szomszédhoz, az meg valamivel ráütött a kicsi hátára, és eltörte a hátgerincét.

   Az állatorvos csodálatos volt, mindent megpróbált, hogy megmentse, de végül - néhány napos kinlódás után- mégis meghalt a kiscica. Az orvos szerint elmondhatatlan fájdalmai voltak, ő igyekezett enyhíteni ezeket injekciókkal. Látni annak a kicsike cicának a szenvedését, amit hősként tűrt, az maga volt a pokol számomra. A tehetetlenség, hogy nem tudok segíteni. Egyik pillanatban a remény, hogy meggyógulhat, a másikban a kétségbeesés...
   Mert egy állatért is lehet úgy aggódni, mint egy emberért! Napokig nem aludtam, tartottam a karjaimban, mert ott kényelmes volt neki... Aztán el kellett  temetni, mert egy gonosz ember megölte... Ezt a kicsi cicát soha életemben nem felejtem el. Ahogy nézett rám, reménykedve, hogy segítek rajta, hogy enyhítem a fájdalmát. Sírján sok-sok virág van...

folyt.köv.

Rovatok: 
Irodalom