Fellegek szállnak az égen,
viszik a halk sóhajom,
szívem vár, kedvesem, téged,
vár már oly nagyon.
Jöttödet régen várom,
szerelmes dalt peng a gitárom,
dallamát viszi a szél,
most is rólad mesél.
Karomba zárlak egy szép napon,
gyönyörű lesz az a napom.
Ha itt leszel velem,
csókjaid ízlelem szüntelen,

Gazdagéknál ég a világ,
sütik már a rántott békát.
A szegény ember meg csak nézi,
hogy a békát hogy filézi.

A békacomb finom, zsenge,
aki nézi, lóg a nyelve.
Bent a házban meleg vagyon,
a tél nem jön be az ablakon.

Gazdag gyerek húzza száját,
falhoz vágja vacsoráját.
"Megint ez van, nagyon unom?!"
és kigrimaszol az ablakon.

Omladozik már a megsárgult vakolat,
kopott falak közt haldokló mozdulat.
Az óramutató múltjával békét kötött,
a fotókon csámcsogó porördögök.

Sáros pofával tépik az elveszett időt
őszbe konyult, hulló hajtincseim között.
Lassan beleolvadok az elcseszett mába,
menekülnék múltamba vissza, de hiába.

Csukott szemmel, meztelen testtel,
fekszem az ágyon, és ez most csak egy álom.
Mert rád vágyom!
Vágyálom?
Rád gondolok szüntelen,
mint egy tébolyult, eszetlen,
vágyom rád, vágyom mindenedet.
Becsukott szemmel fekszem,
mégis érzem, kezed éríntése
ma is érzékeny testrészemre tévedt,
perzsel a vágy, 
duzzad a mell,

Egy szappanbuborék volt szerelmünk,
s mind a ketten beleszédültünk.
Élveztük minden pillanatát,
a szerelem édes mámorát.
Oly hamar szétpattant,
mára már nyoma sem maradt,
s a döbbenet, mely mély barázdát vésett arcomra,
mint a szélvész, elvitt téged oly hamar,
messzire a hegyeken túlra.
Utak találkoznak, majd szétválnak,

"Isten, áldd meg a magyart"
Hisz évszázadok búja szítja
Átélt már oly sok véres vihart
Míg könnypatakját egyre ríja

Szívébe víg derűt sugározz
Ne ontsa már a drága vért
Feloldozást adj hű imáihoz
Hisz éltét adta e szent honért

Elmerülni még az ezerszín nyárba',
Kitárt karokkal futni bele a világba,
Megölelni azt, ki velem szembejön,
Fogadni, ahogy hangosan köszön.

Mezítláb taposni a meleg pocsolyákat,
Körbetáncolni az ezüstszín fákat,
Nappal mosolyt csenni, éjjel meg ölelni,
Igenlő kérdésre csak igennel felelni.

Tudod, én magammal úgy elvagyok,
Belém gyűrődtek a réges-rég tegnapok,
Nem tervezem már az éveket,
Csak a most fontos, ez az egyetlen egy.

Azért kérdezd meg néha, hogy vagyok,
És én majd neked örömmel válaszolok,
Elmondom majd, hogy nem fáj már semmi,
Ócska hazugságom majd ne akard észrevenni.

Mi végre számolok órákat, perceket,
napokat, elkorhadt éveket?
Mi végre gyűjtöm hervadó csokorba
az elhasznált emlékeket?
Mi végre szült engem az anyám
az életnek ezen az oldalán?
Mi végre lobbant értelem fejemben,
és miért hitt bennem az Isten?
Mi végre formált ilyenné, aki vagyok,
és súgja fülembe reggel: "Jó  napot"?

Még fáj a szív,
reszket a sok lélek,
az árnyak megnyúltak,
remegnek az utcai fények,
könnycseppet ejt az éjszakai harmat,
telihold ragyog az égen ezen az éjen,
sok csillag vigyázza lépteit ébren.
Tücsök cirpel az éji csendben
egy csodálatos szép szerenádot,
kutya vonyít, legyen áldott.
Szememre nem jön álom,

Az esőcseppek 
ma gyöngyökként csillognak,
arcom áztatja.

Nap sugarai
a virágok szirmait
lágyan csókolja.

Rózsák szirmai,
méhecskéknek éléstár,
a finom nektár.

Szívem fájdalma
évek gyötrelmeinek
a könnycseppjei.

Az égi áldás,
nyári, hűsítő zápor,
földnek ajándék.

Dalolni volna kedvem, ha nézlek,
Ajkam édes csókját, ha még érzed,
Le ne töröld sohasem mosolyod.

Az álmaid csak te irányítod.

Ó, szerelem,
mely vágyak, lüktető ÁRAMLÁSOK,
ÖRVÉNYLÉSEK, vad HULLÁMZÁSOK,
égig emelő GYORSULÁSOK,
LASSULÁSOK váltakozása,
mely az izzó vágyak egybe CSAVARODÁSÁVAL hozza testünket tűzbe.
A FELKORBÁCSOLT vágyak robbannak, mint a vulkán,
s az érzelmek testünkben SZÉTTERÜLVE közlekednek egyre gyorsabb ütemben ereinkben.

Mondd, miért nem jön álom a szememre?
Vergődő szívem miért nem nyugszik meg?
Mondd, mi ez belső égés,
mint a tűz lángja, ha száll,
s az ég felé repít,
igen, elrepít egy földöntúli világba,
hol nincs fájdalom és bánat.
Mondd, miért nem nyugszik meg a lelkem,
miért tépi szét millió tüske a szívem?
Mondd, Istenem,
meggyónom bűnömet,

Emlékeim a múltban járnak,
Mikor illata volt a sárga rózsának,
Mikor szeretettel nyújtottad felém,
Oly boldog voltam én!
Oly boldog voltam én!

Ragyogott a napsugár,
Táncot járt örömében a Dunán,
Szép szavakkal jöttél felém,
Oly boldog voltam én!
Oly boldog voltam én!

Te vagy a virág pajkos, tarka réten,
én meg az eső, szirmaidnak éden.
Te vagy a csend a szózivatarban,
én meg a vigasz akkor, hogyha baj van.

Te vagy a szó a hófehér papíron,
én meg a tinta, hogy neked mindig írjon.
Te vagy a mosoly, mely bánatom csitítja,
én meg a könny, mely arcodat simítja.