Komor házak, kopott lépcsők,
koptatták a létért küzdők,
ott éltek és reménykedtek,
hogy boldogabban ébredhetnek.

Elkerülte őket a nap,
messze szórva a sugarakat,
árnyékból így ki sem láttak,
örökké csak áztak, fáztak.

Néha a hold megsajnálta,
párszor ő is megpróbálta,
fényt hozni a szürke létbe,
de nem jutott a mélyére.

Utca végén pici virág,
ott a remény, ott a világ,
de a macskakövek bugyra
fogva tartja, visszahúzza.

Visszahúzza gyötrő létbe,
nyomorúság legmélyére,
majd fénybe száll egyszer végleg,
úgy ér véget e bús élet.