(elbeszélő költemény)

Egy meghívó és egy csoda,
Egy öröm, az emlék mostoha.
Hogy is írjam, hogy is kezdjem,
Régi, régi szomorú emlékem.

Gimnazistaként minden reggel
Templomba imára mentünk be.
Adva volt erre a templom közelsége, igaz, csak pár percre,
Istenhez imát mondva, napra áldást kérve.

Egy napon egy tanár állt az oszlop mögé,
Nem szólt semmit, ráncolta szemét.
Mi pedig, ahogy a többi napon,
Ima után, nehogy elkéssük az órákat,
Futottunk az iskolába, de nagyon…

Szünetben megszólalt a hangos bemondó.
A szigorú igazgató szava volt a beolvasó.
Felolvasta a neveinket sorban,
Miért járunk iskola helyett templomba?

Nevünk hallván, igaz, mi összerezzentünk.
Mi lesz ebből, igazgatónk szerint vétkeztünk?
Volt egy diák, aki a templomban
Napi órarendjét mondta sorban,
Kérte Istent, aznap ne feleljen,
Jegyei miatt adódott közben.

No, ezt nem úsztuk meg simán!
Attól kezdve templomba jártunk, de iskola után.
Voltak ilyen túlkapások,
Ha szigorúak is, de szerettek bennünket a tanárok.

Ünnepeket megünnepeltük,
Zengett a város, szállt boldog énekünk.
Templomba is jártunk, de nem naponta,
Hitünket megtartva, tudásunkat gyarapítva.

Meghívónak sok év után nagyon megörültem,
Eszembe jutott diákkorom, s emlékem.
A sors ettől a templomtól igaz távol tartott,
De hitem soha nem volt elhagyott!

Mosonmagyaróvár, 2023. november 16.