Még emlékszem
minden percre,
ahogy megláttalak,
oly tétován indultál felém,
s fogtad meg a kezem,
és úgy néztél rám,
mint aki nem hiszi el,
hogy itt van,
hogy csodát lát.
Egy tétova puszi,
de még mindíg nem hiszi,
igaz vagy sem,
vagy álmodik a szem!
Pedig igaz volt,
ott álltál tétován,

Ha jössz,
én várlak.
Ha ölelsz,
boldogságra lelsz.
Ha csókolsz,
visszacsókollak ezerszer.
Ha adsz,
én is adok szerelmet, valót.
Ha írsz,
én is írok verset
búzavirágról, pipacsról,
szerelemről, boldogságról.
Ha színekbe rejted a gondolatod,
én megfestem a vásznon e szép világot.
Bár izzik a lég,

Megszámláljuk korát
a kivágott fának,
nézzük szép zöld lombját,
hogy nőnek az árnyak.

Arcomon a ráncok
mutatják éveim,
mint a rozsdás láncok,
lassítják lépteim.

Évgyűrűk és ráncok
ringatják az időt,
mint egy békés álmot,
és egy kinőtt cipőt.

Milyen a szerelem? - kérdezem magamtól,
Választ még sem várhatok a Holdtól…
Van, hogy a szerelem ártatlanul tiszta,
Néma a száj, csak a szemek tükre az,
Melyről az érzelem fénylik, mint a Nap.

Dalol a fa, és dalol a virág.
Dalol a rét, és dalol a világ,
dalol a fákon zsenge falevél,
egyre csak a szerelemről mesél.

Dalol a fűben a kicsi bogár,
énekéhez nem kell neki gitár.
Nótás tücsök húzza hegedűjét,
párjának vallja forró szerelmét.

Mi kell a szívnek, hogy örüljön?
Mi kell a léleknek, hogy repüljön?
Ki dönthet le minden gátló falat?
Ki mondhatja, hogy igazán szabad?

Az életút hol görbe, hol meredek,
megtalálod benne a hegyeket,
a mély völgyek is ott vannak,
tele sárral, vagy kövek koppannak.

Dédelgetett, nem várt, mély érzelem
Adatott meg a sorstól neked, s nekem,
Lelkünkben otthonra talált a szerelem.

Ahogy jöttél, úgy el is tűntél hirtelen,

Arra születtem, hogy szabadon éljek,   
szerető érzéssel higgyek, reméljek.
Teremtőnk szabad akaratot adott,
Lelke lángjától segítséget kapok.

Versírás nekem igen nagy szabadság,
ha tehetségem van, nincs más akadály.
Így van ez az életvitelemben is,
igyekszem, hogy tettem legyen emberi.

A szerelem olyan, mint a buborék,
melyet hozzád fújt egy kósza, huncut szélvész.
Ha Ámor nyila eltalál, bekerülsz egy buborékba,
belemerülsz egy édes mézes csuporba,
nem látsz semmi mást, csak szerelmed édes ajkát,
csodás haját, alakját.
Az első döbbenet után 
szerelmes szíved úgy kalapál,
és üdítően hat egy szerelmes,

Elhoztad a boldogságot, kinyitottad a világot.
Beszélgettél komoly dolgokról velem,
szebb lett a napom, az életem.
Sétálni mentünk a városba,
elénk tárult sok-sok csoda.
Láttuk a Dunát, mely elénk tárt egy újabb csodát.
Csendesen tovarohant zöld színű habja hátán
a sok sok lassan araszoló hatalmas hajóval.
Megcsodáltuk a hidakat,

Hazugságokkal éljük naponta életünk,
ilyen lett a világ, és mi benne elveszünk. 
Te ne alkudj meg akkor semmiképp,
tetteiddel hirdesd a szeretet üzenetét!

A szeretet nem kér, csak önzetlen ad,
lelket simogat benne minden pillanat.
Hagyd a rosszat saját tüzében égni,
tanítsd a világot, hogyan kell szeretni!

A lábtörlő az ajtó előtt
oly magába gyűrten elterült.
Egy kopott fotó a málló falon
dicső múltjába szenderült.

Pókhálók között alszik a múlt,
elszakadt már a selyemfonál.
Poros könyvek, nemes szavak,
itt gondolatot rég nem talál.

Barna fiú lett szerelmem,
tánciskolán kért fel engem.
Úgy megtetszettünk egymásnak,
egy táncra sem adott másnak.
 
Keringőnél szinte szálltunk,
a báltermet körbejártuk.
A társaink jól megnéztek,
Ámor nyila el nem tévedt.
 
Oly sok kedves sétánk során
meghallgattuk egymás sorsát.
Félárvák vagyunk mindketten,

Csókolj úgy, mintha élnél,
Csókolj úgy, mintha félnél,
Csókolj úgy, mint ki halni megy,
Mint kinek ez a csók... az élete!

Ha szabad a csók, nincs abban szerelem,
Az csak íztelen és keserű méz!
A csók az, amiért harcolnod kell,
Amiért, ha kell, meg kell küzdened!