November van, késő ősz,
csodálatos színes ruháját felvette
a rét s az erdő.
Erdeinkben van vaddisznó, szarvas és őz,
és sok sok apró vad, 
melyeknek az erdő otthont ad.
Menedéket keresnek, mielőtt jő a tél,
ne fázzanak, ha a hideg ideér.
Már hidegek a hajnalok,
a virágok rég elsárgultak,
szirmaik a földre hulltak,

Kint fúj a viharos szél,
tépi a fákról a megsárgult leveleket,
bentről a meleg szobából nézem 
a lassan szitáló esőcseppeket.
Késő ősz van, így november vége felé haladva,
még egy hét és itt van advent első vasárnapja.
Szalad az idő,
nemrég még szedtük a szőlőt, az almát, a szilvát
és a sok finomság most a kamrában már a télre vár.

Bár a remény gyenge szárnya repülni még nem képes,
szíve sóhaját a kalitkába zárt madárnak
a szél viszi  messzire, talán eljut a címzetthez.
Döbbenetes, mire képes a szív, ha így szeret,
átível a hegyeken át,
mert akadályt a szerelem nem ismer.
Szerelemért mindenre képes,
hogy övé legyen szép kedvese.

Haldokló hattyúlelkem némán magába zárta fájdalmát,
ne lássa senki vérző szívem fájdalmát.
Elveszett reményeim sokasága űzi megtaposott lelkem
pillangószárnyon repülő álmait.
Hittem a messzeségnek, a szép szavaknak,
melyek oly bódítóan hatottak,
mégis én aggódtam a múltért, a jelenért s a jövőért.
Tudhattam volna, hiszékeny a  gyermeklelkem 

Az éjszaka csendje rám borult,
s míg az égen millió csillag tekint le rám,
én  kisszobámban álmatlanul hallgatom
az éjszaka csodás hangjait.
A kertemben száz tücsök zenél,
s én hallgatom,  mit a természet 
a hegedű húrjain szívhez szólóan 
eljátszik nekem.
A fájdalom, mely életem része oly rég,
nem szűnik meg, velem él.

Egy kis nosztalgia, egy régi álom,
mely szívemben tűzként lángol.
Gyere csak, álmodozzunk
a boldogság vadregényes, rózsaillatú kertjéről,
mert ha elillan az álom, 
a valóság csendje megdermeszti lelkünket.
A hegedű húrján még zeng a dal,
mely szívünkre hat, boldogságot ad.
Ha elnémul a hegedű, lelkünk elmenekül,
nincs, mi enyhet ad.

Nézem  a sok száz csillagot az égen.
Kereslek kedvesem köztük téged.
Rád gondolok egyedül az éjszakában,
merre járhatsz, miért nem vagy nálam?
Hosszú az út, mit eddig megtettünk,
nehéz élet van már mimögöttünk.
Megszenvedtünk mindenért,
amit a sorsunk ránk mért.
Visszük terhünket, amíg bírjuk,
amíg egy ütemre ver a szívünk.

Csodaszépet álmodtam az éjjel,
szaladtunk együtt a virágos réten.
Magadhoz öleltél kedvesem, lágyan,
boldogabb ember nem volt nálam.
Beszívtuk a virágok bódító illatát,
néztük az ég bíborrá váló hajnalát.
Szerettek és szerettem!
Boldogok voltunk mind a ketten.
Sajnos, reggelre véget ért az álom,
azóta a helyem sehol sem találom.

Szonett átirat Nyilas Enikő versére

Én úgy gondolom, 
a becsület és a hűség 
két nagyon fontos dolog.

Oly világban élünk,
hogy a becsület szó
már semmit sem ér,
az ember hiába remél.

Ahol csak lehet, átverik az embert,
az adott szó a mai szótárban
nem szerepel.

Rajzolok neked egy szebb világot,
hol minden ember boldog 
és nincs többé háború!
Hol boldog leszel,
és a szomorúság
már nem látszik a két szemedben.

Rajzolok neked egy szebb világot,
hol boldog lehetsz,
ami már nem csak egy álom.

Rajzolok neked egy új világot,
hol minden ember szabad és boldog 
ezen a világon.

Az este leple alatt éj leánya szépen,
halkan beosont a kis szobámba,
aranyhaja csillogva
csodálatos fényt szórt szét az éjszakába.

Földig érő szép, fehér ruhában,
csillagok fénylő sugarával
beragyogta a szobámat,
két szép szeme rám tekintett,
azon nyomban megigézett,
s rögtön fellángolt a szívemben a tűz,
hisz a szerelem nem bűn.

Szénaboglyák figyelik
a ködbe borult tájat,
bennük van még illata
a rég elillant nyárnak.

Elaludtak a tücskök,
meleg napról álmodnak,
a varjak kopasz fákon
téli nótát kárognak.

Faágak, fagyott ujjak
az ég felé merednek,
így üzennek a napnak,
hatalmas végtelennek.