Sír a hegedű,
sír nagyon,
messzire viszi a sóhajom,
nincs, aki hallja,
csak én hallom
szívem dalát,
fájdalmas bánatom.
Vágyom,
hogy szebb legyen az életem,
hogy tudd, hogy érezd,
szívem mily nagyon szeret, kedvesem.
Vágyom,
hogy fogd a két kezem,
s ne engedd többé el,
szeress, nevess,

Béla kamionsofőr, és teljesen véletlenül járt arra, amerre. A pulyka pedig nem tudta elmondani, hogy került pont a Béla útjába, de kettőjük találkozása elkerülhetetlen volt. A pulyka az út közepén igazgatta legszebb farktollát, amikor jött Béla a kamionnal. Állatbarát lévén, fékezett egy nagyot, megállt, és egy darabig csak nézték egymást.

A helyet a gyerek választja ki, mindegy hány éves. 5-6 asztalhoz is odarohan, kirángatja a székeket, összegyűri a terítőt, kiborítja a sót, de végül talál egy neki megfelelőt, és közli a szülőkkel, hogy leülhetnek. Ők boldogan körülnéznek, hogy milyen okos eszemadta gyerekük van, és letelepednek mellé.

       Éjszakánként elnéztem a parkot a háztömb előtt. No, ne egy hatalmas, sok bokros, fás területet képzelj el, csak egy zsebkendőnyi méretű kedves csodát a panelek ölelésében.

Ó, kedvesem,
a vágyaim, az álmaim
mind hozzád vezetnek,
hisz oly jó veled,
ha érezlek,
ha tested a testemen megpihen,
és a szomjazó szám
a szádat keresve,
édes ízét ízlelve
mohón összeforr,
mert csókunk tovább már nem vár,
mézédes íze nekünk már jár.
A testünk a vágytól ég, követel,
s mi követjük,

Illatozzatok neki nyíló vadvirágok,
Szép volt vele az élet,
Míg szívében szeretet égett,
Tiszta volt a lelke,
Érte éltem, minden bút feledve!

Mondjátok el neki
Dalos madarak, szépen,
Az ő képe szeretet volt a
Szívem közepében!

Korcs világ, hol muszáj taposni,
külcsín mindenek felett,
celeb mondja a valót,
becsületre nem adnak kezet.

Ahol elhagyják az öreget,
egyedüli reménye a halál,
nem gyógyítják a beteget,
rendelőkben hosszú sor áll.

Korcs világgá fejlődtünk,
bár lehetnénk a legjobbak,
de már kemények a szívek,
az agyak rég eltompultak.

Neked szól a gitár,
neked szól ez a dal,
mert szívem meghasad,
ha nem láthatlak,
ha nem simogathatlak.
Neked nyílik a rózsa,
harmatos a szirma,
illata feléd száll,
vigyázz hát rá.
Itt vagy és átölelsz,
a csókod édes és feltüzel.
A vágyunk már lángol,
a testünk ég a vágytól,
nem válunk el egymástól.

Egy buborékban sok-sok évig éltem az életem,
döbbenet volt, mi történt,
de túléltem.
Most már kezd kiszélesedni a határ,
bár még rengeteg a korlátozó akadály,
de az utak egyszer összefutnak,
s találkoznak,
majd, mint a szélvész, messze futnak!
Találkozunk, majd búcsúzunk,
s utunkat tovább folytatjuk.
Egy szappanbuborékban éltem,

Vér áztatta szép Golgotát,
Megölték az Isten fiát,
Út szélén sok véres kereszt,
Ember, ugye, te tetted ezt?

Csatákat vívtál az Úr nevében,
Nem számított se bűn, se szégyen,
Az igazság már rég elveszett,
Ember, ugye, te tetted ezt?

Hányan vették szájukra becses, szent neved,
s törtek pálcát feletted becstelen kóklerek.
Hazug szavakból biz` hányszor épült a hit,
s hízott gazdag, szűz földeden a tolvaj elit.

Zászlód hányszor hullott taposva sárba,
sírjaidon hányszor nőtt a becsület virága?
Volt nagy szív számtalan, ki érted áldozott,
emlékeik szívünkben akkor új reményt hozott.

Neked szól fájdalmas dalom,
én angyalom,
ó, drága gitárom, melyen sírva peng a húr,
és hull a könny, mint a zápor.
Szívem érted fáj,
szívet tépő fájdalomtól reszkető lelkem
fel-felzokog a magány fekete pamlagán,
az éjszaka közepén, oly egyedül, árván.
Szól a gitár, sír a dallam,
s én lehunyt szemmel,
könnyektől ázó arccal

Szívem égő parázsként égeti mellkasom,
hiányod fáj nagyon.
Forró a nyári lég,
kellene egy kis hűsítő szél,
kiszáradt, szomjas a szám,
enyhet csókod ízétől vár.
Nincs hang, a madarak is elbújtak,
a tücsök sem ciripel,
nem bírják ők sem ezt a tikkasztó meleget.
Pődrődik össze a fák levele,
a fű is kiszáradt, sárga,

„Mi Atyánk,
ki vagy a mennyekben,”
látod, alant a szolganép
miként hajtja igába fejét?
S miként számlálja ezüstjét
a hitetlen nagy arcú, úri nép?
A megbocsátás nagy erény,
abból biz több kellene,
hogy a szolganépnek jusson is,
meg maradjon abból télire.
A „mindennapi kenyerünket”
a düh és harag rágta szét,

Számolatlan már hajszálaim színeváltozása,
Évgyűrűim már mind szanaszét dobálva,
Ráncaim ott ülnek cserzett arcomon,
Sokadik a mély karc tenor hangomon.
Ifjúkori álmaimmal tele lett a múltam,
Egészen mélyembe értük belenyúltam,
Majd mások talán egyszer továbbszövik,
Megtaposott lelkemnek összegyűrt álmait.

Idegen vagyok
ebben a világban,
nem találom
sehol helyemet.

Amerre csak
ellátnak szemeim,
senki nem néz
egyformán velem.

Néznek jobbra,
balra látnak,
ám középre
nem figyel tekintetük.

Széles ez az út,
hol járok,
de eltévedek
egyedül.