Látom szemedben,
Úgy éget a vágy,
Szíved lelkeddel
Körtáncot jár.

Pezseg a véred,
Forral a tűz,
A vágy kínjaitól
Már nem menekülsz!

Csókomra éhes,
Kíván a szád,
Testem melegébe
Bújtat a láz.

Lüktet a hő,
Egyre melegszik,
Nem számít az sem,
Ha pokolra kell menni.

Hajadba simult a könnyű nyári szél
vágyó tekintetem a nap fényével játszott
ahogy ott siklottál az ódon utcák kövén
lépteid nyomán új szerelem virágzott

Amint cipőd koppant úgy dalolt a kő
Velence harangjai vágydalokat zengtek
lépteid nyomán akkor megállt az idő
lágyívű testeden kicsit ő is elmerengett

Koldusod vagyok, pedig királyod lehetnék,
És te királynőm nekem, az egyetlenegy,
Most a morzsákat szedem, mit elhullajtott az ég,
Pedig lehetnék tenéked hű szerelmesed.

Vagy udvari bolond trónod zsámolyánál,
S te nevetnél rajtam, mert hát a dolgom ez,
Bolondabbnak lenni bolond álmaimnál,
Szívembe vésni éjente suttogott neved,

Megüté fülemet az éj dala,
Csendes, halk nótát dalolász,
Alszik az este, álmodik,
Elbújt a takaró alá.

Lehunyták szemüket a csillagok,
A Hold a felhők mögé osont,
Szellő suhant át az ablakomon,
Ki fönt van még, az csak én vagyok.

Amikor elhagyni látszik a remény,
lelkedben háború dúl.
Ne siess csatát nyerni!
Pihenni vágy olykor a lélek, a test, a szív.
Bár tűnnek a percek, s robog az idő,
de ne hidd, hogy értelmetlenül múlik el az ősz,
Mert ősz után tél jön, és tél után tavasz,
s tavasszal új erőre kap a Nap.
Minden pillanat ígér reményt,

Könyörgök a BÉKÉÉRT!
EMBER! TE ISTEN teremtménye!
Nézz fel, nézz az égre!
Nézd milyen tiszta, békés az égbolt.
Ragyog a napsugár, nevess rá béklyót.

Béke van, szeretet a szívekben.
Ne oltsd ki fegyverrel belőle!
Bízzál magadban, ne a fegyverekben,
Békéért könyörgök, Hatalmasok, szívetekbe!

Harmatos mező itt a perc,
sürget az idő, biztat, kelj,
vár rám a világ, indulok,
akkor is, ha majd elbukok.

Így lesz hernyóból pillangó,
szárnya fényesen csillogó,
táncot jár a napsütésben,
árnyas erdőn, tündér réten.

Változás minden, mi élet,
kottából lesz dal és ének,
nappalból sötét éjszaka,
gyermekből öreg dédapa.

Ölelj, mikor mások már nem ölelnek,
Adj melegséget jéggé vált szívemnek,
És mikor a nap az ég tetejére hágott,
Váltsd meg nekem e jeges, csúf világot!

Szólj hozzám, mikor már nem teszi ezt senki,
Tudjam a némaságot oly hamar feledni,
Tövisként szúr a sok rám ruházott átok,
Pedig léteim során mind vigyáztam rátok.

Ott álltunk a folyóparton,
Hajunkba bújt az esti szél,
Egymásba forrón elsimulva,
Hallgattuk hogy mit mesél.

Nem volt jövőnk, csak a jelen,
Csak a most van és az itt,
Szíved dobbant a szívemen
Újból, ismét, megint és megint.

Lélekharang szól a csendben,
panaszosan zúg fülemben.
Özvegy, árva sír, sikít.
Hogy bírják ki ezt a kínt?

Álmomban fogtad a kezem,
együtt futottunk a nyári harmatos réten,
ahol ezernyi pipacs integetett.
A hajnali szél végigsimította kipirult arcunkat,
s mi halk sikollyal öleltük egymást boldogan.
Repültünk a hajnali széllel a gyönyörű azúrkék égre,
s kiültünk lábunkat lógatva egy kósza bárányfelhőre.
Álmomban oly szép volt minden,

Ordítanék az égre fel,
sötét van és néma csend,
a csillagokat sem látni,
oly jó volt rád várni.
Lelkem egy halk,
szerelmes dalt zeng,
üres a szívem,
hisz elvitted,
hiányod fáj, eléget.
Hang nincs,
a torkom szorítja száz marok,
a könnyem csorog,
rám az éjszakában száz farkas vicsorog.

Akarsz-e velem, mondd, harmatvizet inni,
reggelnek ringásában egymásba szeretni,
míg a nap életet adna e zajos világnak,
örülnél-e velem e csodálatos mának?

Akarsz-e, mondd, szép holnapom lenni,
megcsúfolt múltunkat együtt elfeledni,
könnyeink bő kútja, ha majd kiszáradna,
ragyognál-e a szemembe újra meg újra?

Ha majd e világban egyszer meghalok,
Te ne sírj, hisz én mindig veled maradok,
Elhantolják majd porhüvely földi testemet,
De a szívedben, tudom, mindig ott leszek,

Mit földi lét, mit kegyetlen, önző fájdalom,
Amit a sír rejt, az csak egy porladó halom,
Az élet bármilyen kegyetlen és mostoha,
Kit a szívedbe rejtesz, nem halhat meg soha,

Valahol magamban,
a lelkem legmélyén,
ott ül az Isten: trónján,
fènyes, királyi székén.

Ott ül csendesen,
néha megszólít,
néha csak bólogat,
néha fejet fordít.

Hátat fordít akkor,
ha sötét éjben járok,
ha nem nézem arcát,
a fényi világot.

A múló időnek
vagyok én a foglya,
szívemet, lelkemet
magához csatolta.

Úgy magához láncolt,
mint hű szerelmesét,
mint legkedvesebb,
legkisebb gyermekét.

A múló időnek
vagyok én a rabja,
őt lesem, őt várom,
mint szerelmesét a párja.

nem mondom azt, hogy gyorsan elszállt
hogy nem gondoltam rád nap mint nap
hogy az idő nélküled megállt
s mindig vidáman jött a másnap

nem mondom azt, hogy többé nem fáj
hogy ötven év nyomtalan múlt el
s bár nincs remény, hogy visszatalálj
csak néha látom arcod, éjjel