Ó, ha itt lennél velem,
rózsám nyílna neked.
Tűzpiros szirma égő láng,
minden percben téged vár.
Ó, ha itt lennél velem,
édes csókommal halmoználak el,
letörölném fáradt homlokod,
neked mindent megadok.
Ó, ha itt lennél velem,
repülnénk a fellegekbe,
felhő hátán kacagnánk,
olyan boldogok volnánk.

Mardossa, tépi szívemet a bánat,
"Csak játékszere vagyok én ennek a világnak".
Azt tesz vélem, amit csak akar,
Ha úgy tetszik néki, körém téglafalakat rakat.

Kibontok egy téglát, kettőt,
De a fal újra és újra megnő,
Magas tornyok már énelőttem,
Elveszek e város közepében.

Merre sodor az élet?
Merre hív a lét?
Édes ízekkel kecsegtet,
Fejemre illatot mér.

Selyem kendővel törölgeté arcom,
S közben sóhajtásnyira ül
A bánat, a fájdalom,
Mely lelkemben, szívemben sehogy sem csendesül.

Csillogó-villogó, szépséges megavárosokban 
Sem feledhetők az emlékek, a gyökerek
Kicsit el kell vonulni és mindig előjönnek, előtörnek
Köszönöm azt az önzetlen szeretetet
Már-már túlzó rajongást, odafigyelést
A nehéz idők során a végtelen kitartást
Amivel nap mint nap megajándékoztatok
Amíg csak éltetek, bár még élnétek.

 A
jövő
legyen még
édesebb, mint
a csokoládé

Ha 
töltött
mandulás
vagy citromos
együtt édesebb

A
kedvenc
utolsó
csokikockát
megosztom veled

Ne mondj semmit,
hallgassuk együtt a csend szavát,
csak ölelj némán át,
simulj érzékin hozzám,
érezzem szíved vágyát.
A csend beszél,
hallgasd, mit mesél,
hogy hiányzol,
ha két karod féltőn nem ölel át,
ha nem hallgathatom
a szíved dobbanását,
kell, hogy érezzelek,
hogy elmondhassam,
mennyire szeretlek.

Olyan jó, mikor átölelsz,
mikor a szád a számon megpihen,
forró csókot adsz énnekem,
izzik a levegő körülöttem.
Olyan jó, mikor átölelsz engem,
egy szerelmes dalt dúdolsz nekem,
lelkemben a vágy felgyúl,
s a szívem ver vadul.
Olyan jó, ha érzem,
lobban a láng,
a szemed íriszén
csillagok gyúlnak már.

Minden évben újra, újra emlékezünk,
Eljön a mi hazánknak szép ünnepünk.
Tűzijáték fényei ragyognak az égen,
Tükörfényük a Duna vízében.

Emlékezünk államalapító István királyra,
A magyarság minden évben nagy összekarolására.
Királyunk megmutatta nekünk az utat,
Az ország fiai csak akkor győznek, ha összefognak!

Arra eszmélt fel, hogy a lángok belekaptak ruhájába, már a nadrágja szára is lángolt. Hamar csapkodni kezdett, a mellette levő pulóvert rászorította a lábára, így a tűznek életet adó oxigén hiányában kialudtak a lángok. Szerencsére nem sérült meg, csak a nadrágja lett nagyon viseltes tőle, és a keze kicsit bekormosodott, de ennyivel megúszta.

Álmaimban gyakran látlak gitárral a kezedben,
játszol és dúdolsz egy csodálatos dalt nekem.
Hallgatlak,
s könnyem folyik patakként
a keblemre,
s az én szívem úgy fáj érted,
miért nem hajtod a fejed most az ölembe.
Halkan szól a gitár hangja, egyre messzebbről hallom,
s eltűnik a hangod az éjszakában,
már nem hallani a dalod.

Egy csodálatos dal zsong a fülemben,
szabadulni tőle nem tudok sehogy sem.
Egy kedves dal a szerelemről,
mely szívemben él,
lelkem még sok szépet remél.
Egy halk futam a zongorán,
egy csendes dallam a gitár húrján
szívemnek oly kedves emlék,
bár remélem, hallhatom még e csodás zenét.
Egy fülbemászó dallam a hárfa húrjain életre kél,

A szerelemtől olvadni látszik az idő,
A szerelemtől csak egy röpke pillanat,
Míg szerelmes a szív, nem nyugszik ő,
Mert a láng benne egyre-egyre csap.

A szerelemtől fuldokolni vágyunk,
A szerelemtől a vágy megéget,
S vállalunk ezer kínt is magunk,
Ha szeretni tudsz, hát vérezz!

Napfényt látok, s olvadni kezd bennem a jég,
A fájdalom, mit magamban találok, ezer darabokra hullik szét.

Nem szaggatja tovább szívem, nem nőnek elém magas falak,
Csengő rímekben sorakoznak fülemhez a betűk, a szavak.

Szilárd talaj íme talpam alatt, nem növi be az ingovány,
Nem haszontalan indák nyúlnak már kezem után.

Csendes augusztusi késő délután ülök a lugasban,
s halkan zokogok,
szívemet ellepte egy végtelen szomorúság,
ez bizony a valóság,
könnyeim záporként hullanak,
a lábaimnál egy tócsában megállnak.
Miért e végtelen temetői csend,
hisz a szívem vadul zakatol, élek, még remélek,
de baljós jelek figyelmeztetnek,
nincs minden rendben.

Gyere, gyere
és szeress,
kérlek, kedvesem,
ne légy rest!
Gyere, gyere
és forrón csókolj,
édes szavakkal
suttogva bókolj!
Gyere, gyere és szeress,
mézédes csókokkal dédelgess,
öledbe bújva cirógass,
puha kezeddel simogass.
Gyere, gyere
és repüljünk,
a boldogság repülőszőnyegére felüljünk.

Megkezdem e mesét,
de ne higgyétek felét.
S amit rejt a másik fele,
az is bizony mese!

Szegény asszony ült a lócán,
kapu előtt várta urát.
De a gazda oly későn jött,
az öregasszony beleőszült.

Hazaér az asszony férje,
de az asszonyát meg se ismérve.
Elmegy vígan mellette,
s a feleség rá, így szól e: