Arra vágytam,
hogy szeress kedvesem,
hogy lágyan öleld a testem.
Arra vágytam,
hogy velem legyél,
félretéve mindent,
ami bánt, ami sért.
Szeretni önfeledten,
csak szeretni, szeretni.
Járni a boldogság útján,
s nem mindig betonfalnak menni,
ha gondunk bajunk nem tudjuk feledni.

Ha felnézel az égre,
látsz ezernyi csillagot,
fényes nyári éjszakában
oly csodás, ahogy ragyog.

Hajnalban a kelő nap 
ontja színes sugarát,
esőben majd meglátod
szép szivárvány kapuját.

Van-e még ilyen szép hely 
távol messzi világban,
hol ennyi gyönyörűség 
megbújik egy virágban.

Dalold el csodás gitár az én dalom,
hogy a szívem érte ég oly rég nagyon.
Dalold el gitárom,
mennyire hiányzol énnekem galambom.
Nélküled üres a szobám,
nélküled nincs hang a gitáron, s a zongorán.
Szívemben a hangjegyek dallamokat szőnek,
rólad szól kedvesem e csodás ének,
melyet szívem küld
a szelek szárnyán neked.

Ma még hiszed, reméled,
hogy tiéd lesz,
hisz lelkedben a tűz perzsel,
s remegő kezed keresi
a rejtett ölek völgyébe zárt boldogság
mámoros örömcseppjeit.
Még várod a tél után
eléd táruló tavasz melegére illatozó,
nyíló rózsabimbó szirmának rezdülését,
amit a hajnali harmatcsepp csókol, s
a nap első sugara simogat boldogan.

Olyan szép kék, mint a kék ég.
Mit is mondjak róla én még?

Apró gyökereit megveti ő bárhol,
nagyváros közepén, vagy Világtól távol.

A föld legeldugottabb szegletében,
legsűrűbb erdő rejtekében,
vénséges vén tölgyfa lombja takarja,
nem találja, csak ki nagyon akarja.

Nincs benne víz, minek is lenne,
nincs körülötte virág, csak a csendje,
elkerülik a hulló falevelek,
nem látogatják, csak a fújó szelek.

Kértelek hányszor, de hányszor.
Süket fülekre talált e pár szó.
Kérdeztem, szeretsz-e?
Válasz jött, de nem volt túl meggyőző.
Hittem minden szavad.
Hittem, mert hinni akartam,
bár szólt egy belső hang, ne hidd el,
ez csak illúzió marad.
Pedig oly jó volt hinni, hogy szeretsz,
hogy itt leszel mindig nekem.

Megfagyott rózsaszál dacol a faggyal,
szívében szerelem, az fűti s várja a tavaszt.
Reménykedve várja a melengető nap simogató sugarát,
mely elhozza neki szíve választottját.

dacolva a faggyal törekedsz az életre
hófehér fejecskéddel a fényre érkezve
még erőtlen tested lágy, puha hó öleli
gyenge napsugár bimbódzó erőd növeli
lelkesen kinyújtod karodat az ég felé
bizakodva tekintesz egy új tavasz elé

2023. február 23.

Fülemben még hallom a hangokat,
érzékelem a külvilág zaját,
de elcsendesedik az alkonyat,
nem hallok mást, csak szívem dalát.

Lélegzetem elhalkul, nem zavar,
már csend öleli a lelkemet,
hallgatni a nyugalmat oly pazar,
messze űzi gondom, a terheket.

ketten ültünk csak ott, fenn a domb tetején
nem volt mellettünk más, csak a sziklák s napfény
csendben átkarolt egy hűvös, lágy fuvallat
megborzongtam, jött egy érzés, egy sugallat

repülni kellene, fel, a magas égbe
szállni sasokkal, utat törni a kékbe
mosolygva elűzni minden sötét felhőt
vegyen hátára, kérlelni a lágy szellőt

az őszi napsugár felissza
fájó könnyeid, s nem érti
mért is rohannál hozzá vissza
pillantása szíved sérti

csak vágyakozol mindig csendben
mert hiszed, visszatér hozzád
s a fáradt, langyos esőcseppben
arcát látod, bár titkolnád

"Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,"
Még dalolnak a madarak az ágakon.
De már az ősz szele beosont a fák közé.
Sárguló levelek hullanak a fákról.
Gyűjtik a nektárt a bogárkák és méhecskék.
Kaptárból csordogál a sűrű, édes méz.
De jő a hideg, elpusztul minden virág.
Itt van már, itt van az ősz a kertek alatt.

Oly szép e rózsaszál, 
fehér szirma porcelán.
Rózsabokor csodás dísze,
mintha menyasszonyi ruha lenne.

Apró fehér rózsabimbók sora,
s ha kinyílnak, hófehér bokréta.
Gyönyörködöm sokszor benne,
szívemnek a fehér rózsa a kedvence.

(elbeszélő költemény)

Narancssárga sárga rózsa
De nagyon szeretlek
Nyíló virágod kedves a szívemnek
Ahogy rád nézek vidám a lelkem
Tele van virágoddal nyáron a kertem

Elszálltak az évek, elrepültek felettem
Elnyíltak a rózsáim már mind a kertben
Egy rózsabokornak ablakom alatt örül a szívem
Ősz múlásával egy szál örvendezteti lelkem