Mióta nem látlak,
Szürkék a reggelek,
Mióta nem látlak,
Én csak könnyezek.

A kicsi facsemete, hogy világot látott,
gyenge törzsével még ide-oda hajlongott.
Vékony ágacskáit a szél tépázta, verte,
de ő, hogy miért bántja a szél, nem értette.

Látva ezt a kertész, rögvest mellette termett,
a legerősebb tölgyfából karót készített.
A kicsi fa törzsét a bölcs tölgyhöz kötötte,
vad széltől, bősz vihartól így könnyen megvédte.

Féltő kezed hiánya
csüng lelkemen,
ó..., e kéz volt az én mindenem!

De valaki elvette...
elvitte
az ismeretlenbe! 

S most... nincs, ki óvjon,
nincs ki féltsen,
de hiányát mindenhol érzem!

Megszokni nem tudom,
nem is lehet,
ezt az érzést én el nem temetem!

Egy nap a kis kacsa elgondolkodott. A tóhoz totyogott.
- Mért is ne ugorjak be a vízbe? Ha mégis fuldokolnék, majd kimenekít valaki! -gondolta magában.
Erre a tóba ugrott, és lebukott a víz alá.

Kongasd meg azt a BÉKE-harangot!
Ma van a BÉKE napja.
Kongasd hangosan!
Hogy minden fül meghallja!

Egyedül maradtál,
Egyedül érzel,
Szemedből hullnak rég
A sajgó, fájó könnyek.

Zokog a lelked is,
Nincs, ki vigasztalja,
Fáradt, álmos tested,
A csillagos ég takarja.

Elhagyott az élet,
Űzött vad lettél,
Szívedet, lelkedet
Mély kútba vetették.

Emlékeim összetörték,
Napjaimat elcserélték,
Hitegettek minden jóval,
Áltattak sok hamis szóval.

Se éjjelem, se nappalom,
Se tegnapom, se holnapom,
Minek lenni, minek élni?
Meg kell egyszer úgyis halni.

Nem halnék én, nem sietnék,
Ráérnék még, itt maradnék,
Itt maradnék boldogságra,
Elmegyek az Úr házába. 

Pajkosan együtt suttogok a cikázó, őszi széllel,
Testvérként ölelkezem az öregedő tölggyel,
Orcámat színesítem a hajnali rózsa fényével,
Talpamat összesimítom az áldott anyafölddel.

Őszi szél borzolta fák tövén,
megbújik a hajnali fény,
harmat csillog a fű hegyén,
lassan felkúszik az árnyék.
Ébred a nap sugara,
a kies tájat beragyogja,
felszárítja a harmat könnyeit,
mindenkit jókedvre derít.
Ó, te drága napsugár,
szereteted ontod már
szeptembernek derekán.
Puhán, lágyan arcunkat simogatod,

Gyűröm az utat magam alatt,
A fölkavart por a szemembe mar.
Lábam alatt pár elveszett pillanat,
A távolban sötétlőn készül a vihar.

Már enyhül a nap ereje,
itt van szeptember közepe,
enyhe szellő játszadozik vidáman a sárguló falevelekkel.
A Balaton vizén fodrozódnak a hullámok,
szállnak a hófehér vitorlások,
vijjongnak a sirályok,
itt az ősz,
mindenki érzi a csontjaiban,
jönnek az őszi frontok,
s mi visszasírjuk a nyár édes csókját,