Vége van az ősznek,
a hideg szelek győztek.
Kopaszak a fák,
fehéren hajlong sok ág.

A szép zöld koronából
színes, majd fehér lett,
ahogy kifestette az ősz,
s utána a tél felébredt.

Beszórta az erdőt hóval,
beszélt hozzá jeges, fagyos szóval.
El is aludt tőle,
nem kel, csak jövőre.

Fehér már a táj,
egy harkály, hallani,
ahogy fába odút váj.

Az ürességben messze elhallatszik,
ahogy csőrétől a fa mélyen kong,
s közben úgy is alszik.

Hiába, fel nem ébreszti semmi már,
majd csak a tavaszi napsugár.

Lassan sűrűn hull a hó, szürkület lesz,
az erdő már alig látszik,
szemed sarkában a széltől és hidegtől
egy könnycsepp játszik.

Halkan, amit a tél súg neki a széllel, még hallható.
Aludj nyugodtan, pihenj kicsit, majd én betakarlak,
itt van neked szép fehér takaró.

Talpad alatt megroppan a hó,
ahogy csendben indulni kell,
mert már mindent beborított
a csillámló, fehér lepel.

TM