Soha ne félj, ha eljön az éj,
s úgy érzed, csak a szív vezet,
vagy csupán a képzelet.

Én ott leszek álmodban,
s fogom a két kezed.

Soha ne félj, ha becsukódik két szemed,
s a magány majd sötét, hideg utcákon vezet.

Én ott leszek, ágyadhoz lépek,
s felszárítom könnyedet.

Ott leszek minden fában,
sok szirmát hullajtó virágban.

Télen a hóban,
minden ismerősen csengő szóban.

Ősszel a szélben,
sok megkopott, szép emlékben.

A tavaszi madárdalban,
majd odasúgok valamit neked halkan.

A tónak csillámló tükrében,
a lenyugvó napnak hegyek mögötti eltűntében.

Fent a fényes holdban,
hol annyiszor veled vágyaimban kóboroltam.

A csillagfényes éjben,
s emlékszel majd talán,
miket meséltem.

Polcodon pár megsárgult képen,
a versekben, mikben mindenről regéltem.

Ott leszek, akkor is, ha baj van,
kint az erdőn a lábad alatt zörgő avarban.

A réten a harmatcseppes fűben,
nyári napfelkelték okozta derűben.

Ott leszek majd benned,
csak gondolj rám, mást nem is kell tenned.

TM