Ha egy ünnepségen felhangzik Himnuszunk,
Magával sodorja érzelmeinket, bárhol is vagyunk
a világon magyarként, a haza hívó szava.
Ilyen Himnusz csak egy van, nemzeti ima.
Míg mások Himnusza népének diadalát zengi.

Kölcsey Ferenc költeménye nemzetünk,
sorsunk, hazánk történelme és reménye,
fohásza magyarságunk megmaradásának,
múltjának, reményének, jövő kérésének, 
bűnbocsánatának és Istenáldás kérésének.

Költőnk fohásza a magyarok Istenéhez:
A mi Himnuszunk ima, magyar fohász.
A honfoglalt és meghódított szülőföldért,
az országért, s veszendő népe áldásáért.
Az oly sokszor felperzselt otthonokért...

Csatatereinek, fűvel benőtt temetőinek
és hajnalcsillagának fényéből született,
gyűlölet, harag, bosszú nélkül leborulva.

A kálvinista magyar 90-es zsoltár ritmusára írt
a mély érzelmű költő, csónakfás szatmárcsekei
temető őrzője, hol hat éve pihent már akkorra,
midőn Erkel Ferenc egy irodalmi pályázatra írt,
komponált zenéje „egy óra leforgása alatt kész.

„A harangok csengő szavára jegyezve le.”- idézem.
Így száll a magyar táj fölé a Himnuszunk általa.
A magyar Himnusz így lett ima-vers és dallam is,
eggyé válva egy nép fohásza, hősi csaták,
magyar dicsőség, vérözön, bujdosás és
halálhörgés, siralom, bűnbánat, békevágy,

remény és áldás, bár háborúk jöttek még,
országunk széttépetett, ám él e Himnusz
tovább, bár volt már hatalom, ami mást akart
íratni, amiben Isten neve ne legyen említve,
azt nem érte el, így, Himnuszunk örökké él.

Örökké él, míg magyar él e hazában bármerre…
Ha felcsendül, vele a honvágy, a HAZA hívószava.

Nyírbogdány. Gyártelep, 2024. január 22.