Sír az erdő, és a táj,
Keresik a hósapkát.
Hótakaró hiányzik,
De a föld még nem fázik.

a kupavári monostornál

Az évek csontkeze lassan felém nyúl,
már pereg előttem hónapok neve,
olykor csak szelíden, máskor meg vadul
tör rám testem, de megküzdök vele.
A sejtek nem felejtik, ki voltam én,

Igen zavaros a hajnalok szeme,
ömlik reám a kétes szenzáció,
rossz a ritmus és hamis a zene,
hazudik az írás, a kimondott szó.
Becsapott a múlt, szédít a jelen,
de az ember benne már el nem merül,

Utamtól sárosan én, pornak vándora
hasztalan fürkészem a dolgok lényegét,
közben meddőn bimbót bont a tulipánfa,
bár tudja, megfagy fölötte még az ég.

Ne fintorogj, te sors!
Hagyj most már békén!
Nem akarok mást,
Csak a  békén hagyást!

Most már mindenki szeret
szitált szemedben a bús-mosoly
csak pár száraz szeretet-szelet
kenyér a közeli a boltból
csitította volna éhedet
kivetett magából a hazád

A gyermekkor sebes szekerén,
jóval onnan életem delén
rohantam felétek, vagy ti felém,
leveleken rezgett fény és remény.
Ne fussatok büszke jegenyék,
nélkületek már nem kék az ég,

 Öcsém feleségének halálára
/ Lénárdos haiku /

A kőtörmelék között kapaszkodó fa.
Már nincs hozzá út, csak kövek, kövek.
s a volt úton egy rozsdás, elhagyott kereszt.

Éjjel nem kísért lidérces rémálom,
a postás nem dob be sárga csekkeket,
az eladó a boltban köszön, nevet,
szemüvegem a helyén megtalálom.

Mily balga gondokkal küzd is szép fajunk,
mi a végtelen, hol lakik az Isten,
aztán valahol csendben meghalunk,
még lelkünk súlya is lemérhetetlen.

Lánglelkű költőkben itt sem volt hiány,
kikre mindig királyok véres bárdja várt,
hömpölygött a víz, az ár Tiszán és Dunán,
bár nem sétált partjukon kósza, kelta bárd.

A japán és kínai naptár szerint 2014 a Ló éve

Ennyi tisztasággal mit kezdhet az ember,
mikor szeme barna bánatát meglátja,
annak, aki magába nézni sosem mer,
e szelíd nemesség a megmentő vágya.

Nézzünk magunkba, gondoljuk át újra.
Mit tettünk rosszul, és jól a múltba.
Várakozzunk némán, nézzünk csak előre,
​Szemünket mereven a célra szegezve.

​Könyv-bélelt szobám, mint egy meleg burok,
a középszertől óvó, megvédő zárvány,
de kivetve rám már az idő-hurok,
az elmúlás gyógyíthatatlan járvány.

Két kezét kulcsolva,
az oltárra feltekint.
Az Úrhoz könyörögve,
susogja megint.

Áldás és a béke nélkül nincsen évvége.
Sokan nem tudják, hogy a formaság
mögött lapul minden, a szeretet is.

A semmi csorba éle megsebzi kezemet,
még hallom az ősrobbanás recsegését,
világom félkész, mégis befejezett,
vagy elnagyolt, gyűrött, csillagpöttyös térkép?