Nos, vége…Álom volt csupán?
Ma bottal járok az emlékek nyomán.
Mert forrásokon, s berkeken,
s a földön, hol csak járhatok,
 -emlékeimben úgy tűnik nekem –
mennyei fényár ragyogott.
Ma álom ez, tündéri, s eleven…
Ma már nem úgy van, mint egykoron…
Forduljak bárhova…
Sem éjszaka, sem nappal
látni azt többé már nem fogom.
Az utat most sötétben keresem…
Botom vezet, hol járhatok.
De létem nem álom, s feledés csupán,
Nem fénytelen és nem lehet emléktelen.
Csillaga bárhol is ered,
Valahol mindig fény dereng.
Mit láttam egykor, nem álmodom.
Azóta is e föld az otthonom. 
Hála az emléknek és a fénynek!
Hála a szívnek, hogy így zakatol!
Hála minden félelemnek, s örömnek!
Nékem egy alja kis virág is adhat
Oly gondolatot, ami mélyebb, mint a könnyek.

( A vers egy jubileumi ünnepségre íródott)

 Proksáné Farkas Julianna