Lénárdos haiku

Nem aranyat látsz, csak azt szeretnél látni.
Félsz, hogy amit az aranynak hiszel
egy kődarab. Csiszolod aranynak. Ilyen

Parancsszóra verset írni nem lehet,
Akkor sem ha, megfogják a kezedet.
Így van ez is, menni kell, hát előre,
Szív, a szívbe hív, most cselekedetre.

Húsz éve történt,több is már talán
Háború dúlt,Vajdaságban,s Szabadkán
De elnémult a fegyver,elcsitult haragja
Virágot küldött hálából egy anyóka

Ragyogsz

...múlékony szerelem...

Száz év magánya

Elsuhant az élet,tovaszállt messze
Magas torzó falak mutatnak az égre
Gyár épült itt egyszer Fegyvergyár neve
Száz éve olasz hadifoglyok keze építette

Graciella
Egzotikus latin szerelmi ballada

Zúg, az esti szél, eljött az alkony,
emlékezem, fejem pihen,
illatos hanton.

Dallammá olvad már a megfagyott zene,
anyámnak távoli, könnyes üzenete.

Nem vonzott a számtan és geometria,
így lettem árván is a fájdalom fia.

Ihletből ihletbe merítelek,
én ma a mindenségre festelek.
 

A májusban is zizegnek őszi álmok
bennem, az elmúlást nem lehet felednem,
színeket, formákat nehezen találok,
a képzelet, szabad megfékezhetetlen.
Bolyongok lélekben virágos temetőn,

...apró patakká válnak...

Mást nem akarok és nem is kívánok,
csak sétálj velem a csendben mellettem,
hogy virág nyíljon termékeny szívemben,
kerüljenek könnyező árvaságok!
Hadd, hallhassam szavad, halk szívverésed,

/Az Ásotthalmi tanyán/

Rejtett ösvényen, titokban járok én,
vert sorsok jönnek és kúsznak most felém,
hiába kérdeznek, senki sem felel,
de úgy érzem, írnom, mégis szólni kell.
A közöny, kényelem kísért engemet,