Atyám, gondjába gázol az élet ebben
hazában, népét, sorsát, Te tudod.

Tárgyak körbe vesznek,
béklyós rabbá tesznek,
majd hozzád ragadnak,
lelkedhez tapadnak,
polcodon maradnak,
gyűjtögetsz magadnak.

 Igaz itt vagyok rég,
mint egy kósza vendég,
beköszönök néha,
vagy holnap, vagy épp ma,
amikor van téma.

Kislány koromban arra vágytam,
hogy a herceg majd felém vágtat.
Kiköti hófehér paripáját a ház elé,
S bátran kiált majd apám felé.

 Kapinya Ilona képkiállítására

Istenem, hogy  mennyi gondja van ennek a szegény hazának, azt csak Te tudod.

(aki 2002.február 28.-án önkezével vetett véget szomorú életének)

Ildikónak

Mit mondanak, ha rád nézek,
ha szemem tükréből kiszedik
szemed égben oldott színét,
számból a neved,
de a szó mélyén a lényeget
ki érti meg?

Néha lovakkal álmodok,
gyönyörű büszke mének 
vágtatnak fürge szélben, 
és én is velük vágtatok.

Kérdezz, csak kérdezz,
s én válaszolok,
persze csak akkor,
ha éppen tudok.

Kimondatott az ítélet.
Válladra tették a kereszted.
S te mérhetetlen alázattal
        Elindultál utadon.

Vád és nincs alku. Az Úr szenvedésében
benne vagy te is. Nem menekülhetsz.
Könny, kendő, Veronika, s a kereszt. Visszük.

Korbácsol az utcaszéli nyálas tömeg.
Szemetébe nyelvel a formázott élet.
Fölnézek—nem messze már a domb,
ahol meglelem majd a békességet.

Olyan minden itt, mint egy álom,
minek értelmét nem találom,
keresem, kutatom folyton,
közben foltokat ejtek a folton.

2011. március 28.-án hajnalban gázolta egy autó halálra Unokaöcsénket Krisztiánt. Az Ő emlékének adózom a verssel.

Mint kis bogárt,
borostyán börtönbe zárt
a néma fájdalom.

Szeretem víg buzdulásban
pogány varázslatod dalát,
szeretem csendes mesédnek
hol volt, hol nem volt bánatát.

Az élet minden napján
lemenni mélyre, és keresni
a bezárt vágynak szárnyat:
kiutat a magunk módján.