Indulunk megint,
tűrve könnyet, és kínt,
mert hinnünk kell,
ami emberi, ami jogos!
Hacsak kérsz a folytonos
idő eltapos. Mozgását,
csak mérjük--nincs megállása. 
Nekünk kőbe, vasba, fába,
betűbe kell vésnünk

az élet kiáltását.
...vallomással egymáshoz érni,
megfogni egymás kezét, szívét. 
Robbanó hajnali fénnyel
tépni az est 
függönyét széjjel,
s a szemekben látni
mindent, ami szép!
Szívek násztáncát élni,

átütődni sejtbe, testbe, életbe.
Szavak, ütemek varázsát
keresni reggel, délben, és este--
úgy tervezni, mint ember
tervez, ha alkotni vágy. Beszélni 
indulunk, verseket írni,
forró, beszélő betűk ólmába vésni
szívet, szeretőt, drága hazát.
A futó percek között úgy szaladni át,

mint fák között a szél,
mindent érintve, érezve,
hol énekelve, vagy fütyülve
de menni, mert kötelesség!
Úgy indulunk ez év elején,
mint nap-virág az ág hegyén:
fészket rakó társak szívével,
szerelemben fogant gyermeket,
várunk, jövőképet a neveléshez.

Megszűkült szobák helyett,
családot, teret a léthez.
Úgy indulunk, mint minden év elején--
tervekkel, álmokkal, reményekkel,
tele múltból fakadó fekélyes sebekkel,
de indulunk, s így indulunk,
majd jövőre is,
célzó parittyánkban
emberi sorsunk, életünk a kavics.

Salgótarján, 2015. december 29.