Minket ezek a hegyek neveltek--
palóc életünk felett az ég kékje.
Változás volt, ha láttuk, ahogy
kapaszkodik városunk szegény népe.

Ahol lakunk még a léptek zaját
is felszítták a magas fák,
de a szétvert gyárak zaját már
a szél nem viszi tovább.

A hegyhát simára vedletten bámul a
völgyre le. Némán gyűrűt eresztenek
ott is fák, gyökerükben érzik:
fáradnak, fogynak az emberek.

E drága földön egymásba kapaszkodik,
ölelkezik a völgy, a domb, és a bérc,
eres-lábú emberek élnek itt--megizzadsz
amikor valamelyik dombra, hegyre felérsz.

Nekünk felejtést hoz az este,
újrakezdés, minden hajnali fény,
a kapaszkodó gyalog-út homlokán,
mint az emberekén, éltet a remény.

Ma, hegyeink zöld-lombú ölében
gyűlöljük a reánk hozott a bajt,
szeretjük körülöttünk a csendet,
és átvészelünk minden zivatart.

Salgótarján, 2015. december 31.