Valami ma meghalt, újra a lelkemben.
Egy darab magyarság, tört el derekába.

Köszönöm az égnek, hogy megtaláltál.
Köszönöm, hogy átformáltál.

Lénárdos haiku

Akadozok már. Nem csak a gép, a test is
visszaköszönget. A sok fénynyaláb
még gyönyörű, tűri a fáj-örömöket.

Ha csalogány lennék,
Válladon pihennék.
Bármerre járnál,
Vígan énekelnék.

Hull a lomb a fákról,
a hervadó virágról.
A tavasz messze jár,

Mező. Az a gyönyörű, csodálatos tarka rét.
Hozzá fogható, másképp kifejezhető talán nincs.
Járok benne, rajta.

Ha majd megkondul a harang.
Nyugovóra térek.
Lélek bárkám a végtelen.

Barát felhők megjöttetek, égi tünemények,
Szívem vágyik nézni, s együtt lenni véled...

Emeletes szürke ház, bolt íve alatt,
sugárút széles szalagja, messze szalad.
Zörögve csikorog kúszva, egy villamos,
érkezik búg alábújva, zsong dallamot.

esik eső
köd szitál
felhő mesél
szélben jár
 

itt a nyár hol a nyár
csak a szél szaladgál
végtelen messzeség
csuda szép csuda szép

Karjaiddal átfogtál,
Színekben játszottál,
Mást nem is akartál,
Engem választottál.

Itt élt köztünk,
tele szép reménnyel...

Már mindegy, 
hogy honnan hová.
Csak érjek el valahová.
Az élet kényszerképzet,

Oly puhán csókoltál,
Életembe színt hoztál,
Karjaid közt ringattál
​Vágyom rá, hogy izgassál.

Feszíts keresztre rút Világ!

...hogy lelkedet felrázzam...

Még el sem mentél...