Csak az olvassa el,
aki szereti a csendet,
szivárványba fonja
mint az esőcseppet.

A széles sugárúton fák alatt baktatott,
még a szél dúdolt egy szomorú dallamot.
Vasútállomásra érve jegyet vált most;
- Elmegyek, itt hagyom, e kegyetlen várost!

Emeld fel a fejed !

Néha szeret, máskor kegyetlen énhozzám,
de az övé vagyok, ő örökre enyém,
mára mindketten árván, én és a Hazám,
egy kontinens közepén, világ peremén.
Palotám, ligetem csak egy akácerdő,

Szonett Hozzád

Ne fürkészd, már ne keresd vétkem, hibám,
mert mindent megbocsát az, aki szeret,
hadd nevessek magamon együtt Veled,
oldódjon a szenvedés és a magány.

Ó nézz fel a fellegekbe
Tiszta kék égre
Tiszta kékség semmi más
Csak nap, s ragyogás

Szelídek közt bátor, ultrák között gyáva,
a fényt úgy lopom be szegényes szobámba.
Tanácstalan vagyok, most merre is menjek,
oszlopot emelek felhőkből az égnek
és langy párából, meg alattomos ködből,

Őszi fények cirógatják a fákat,
átöleli a szél a hegyeket,
az ég vigyázza a suttogó tájat,
mint az Isten az avar-csendeket.

Úgy érzem magam
egy órával a vég előtt

Szonett

Úgy érzem magam, mint egy ifjú kamasz,
kiben salaktalan még a szerelem,
magányos sétáid titkát kilesem,
mintha arcul csapna egy elmúlt tavasz.

Ó Attila,Bendegúz vére, hunok nagy királya
Reszketett Európa kardod,ha látta
Félt tőled nap Kelet és nap Nyugat

Melegít, meddig elér a takaró,
az önámításod finom Palástja,
de nyugalmad, akár a tavalyi hó
eltűnt és meginog, remeg a bástya.

Ezt a versemet drága társamnak,  Dáma Lovag Erdős Annának ajánlom, válaszként, tiszteletből, gyönyörű verséért.

Lénárdos haiku

Én csak egy árnyék vagyok. Önmagam árnya
Magamat látom benned. Körülvesz
aurád, s ahogy foszlik, leheletemmel

Szomorú őszi eső

Zuhog a szomorú őszi eső
Sír a fának a színes levele
Nyár is elment, szép időt temetve
Itt maradtunk napsugár nélkül dideregve

Fázok a nyarakban, izzadok telekben,
hiába futottam, lihegve siettem,
csak nőtt a szakadék köztük és közöttem,
magamra maradtam én az élhetetlen.