Könyörtelen a lélek rákja:
körbefonja, s tépi, rágja –
az ösztönig elér a csápja,
halálrózsa lesz a virágja.

Lélektumor, s csak egyre hízik:
kedvet, reményt is  reggelizik.
Hiába a kórházi vizit –
az orvosok néznek, s nem hiszik.

Kórház-gulág, meg ami jár még:
egy különös, riasztó szándék,
falra festett, lecsorgó árnyék –
a csend maga ritka ajándék.

Gulág-kápók: üvöltő szelek,
autonóm működő belek –
halálszag tölt be teret,
orrot, szájat. Az idő beteg:

csak lődörög – mindig másnapos,
az ágy lába folyton rátapos.
Az ágytál ravaszul ájtatos,
s a lázmérőn hideg láz lapoz.

Néha Freud, aztán varázsló –
Márió vár: a sokkhatás jó
mélyen altat. Hogy mily alázó,
nem tűnik fel – a jég parázsló…

Színes tinták helyett gyógyszerek –
a kápó néz, hangosan nevet:
gyógyszerezni kéjesen szeret,
mert a függők engedelmesek.

Csajkarendszer – pizsamás ebéd,
némi moslék az őrültnek elég.
Kenyérhez kést nem adnak, mert még
másra szánja és könnyen lelép…

Lomha séta a börtönkertben,
sápadt foglyok maguktól verten
menetelnek tábori rendben
némaságtól szájba rekedten.

Egymást nézik – mintha tükörbe
révednének: mindenütt körbe
egyazon arc. A tükör görbe?
Csapdába csal, bezár örökre.

Kirekesztve, lassan elfeledve
várni, lesni titkos jelekre.
Beljebb csúszni az idegekbe,
átvedleni végleg idegenre

és mormolni egy zagyva imát
a hideg ágy vasrácsain át –
míg valaki egyszer visszakiált:
a másik „én”, ami rég kivált.

2016.12.06.  Csorba Tibor