Hívnak a csendben az éjjeli álmok,
hópihe alszik a felhők mögött,
alszik a szélben az égi világ is,
halkul a dallam a szíved fölött.
 
 

Síró Szonett-ikrek

Első-szülött

Régi nyár delén egy szőke lengyel lány
a tó vízéből kiszállt, hozzám lépett
bátran, bőre barna, szemei kékek,
az emlék elkísér, bár már halovány.

Tegnap még hirdettétek
Nagy hangon közöltétek
A Földnek napja van
Vigyázzunk rá mindannyian !

Minden oly félkész és befejezetlen,
a Halálunk az élet nagy botránya,
megváltás vágya sóhajt az emberben,
bízik, remél, de érzi mindhiába.
És kevésnek bizonyult az a Hat Nap,

Magyarország,Magyarország !!
Nagyon sápadt ma az orcád
Országra éhes had mivé tette
Nem sajnál gonosz lelke
 

Leteszem vers koszorúm
Leteszem szomorún
A haza hős fiai hantjára
Emlékezek vers virággal
 

Aludni tér a szél,
aludni tér a kert,
a hold már rég nem fél,
megpihent most a rend.
 
 

Éjfényben csillanó
csillagpor illanó...
 

...Várhatott volna...

Mi ezer éve egyedül harcolunk,
míg másoknak adtunk, addig alattunk
rengett a föld, de most ebben a napban
sötét bűn van, megbocsáthatatlan.
Labanc, móc és a kozák muszka
halált, kötelet vetett a nyakunkba.

Hatalmas nagy kerek alma,
alig fért kezembe,
kisebbedet egyre jobban,
s ezt én nem értettem.
 
 

Ahová már csak néha szűrődik a fény,
vizekig hajló, szomorúfűzfák alatt
mosom az iszapot életem fövenyét,
rostálok homokot és fekete sarat.
Amit a sors és a korom összehordott,
szitálom szüntelen aranyat keresve,

Verseinket rímekbe faragva,
A rohanó utókorra hagyva.
Csendesen, a fejemet lehajtva,
Suttogok, a lehulló avarba.

(Tegnapi mosolygásainkból)

Elbújtam a kiságy mögé,
a függöny is eltakart,
bújócskáztam anyukámmal,
az idő is úgy elszaladt.

Ó nagy költője a nemzetnek
Hányszor támadsz fel
Hányszor temetnek
Talpra magyar itt az ideje