Vasárnapi az időpont,
izgulunk, hogy ne legyen gond.
Fél tizenegy óta várunk,
ülőhely nincs, hát sétálunk.
Tömött váró, feszült percek
vontatottan, lassan telnek.
Mentő vijjog, - újabb beteg,
hidegfront okozta eset.
Félóránként csúszunk hátrább,
nem is sejtjük, még mi vár ránk.
Este hatkor van üres ágy,
meg gyomor, mi ételre vágy.
Nem tanácsos a vacsora,
lehet, ő kerül már sorra,
szól oda a kedves nővér,
fejembe tolul a bő vér.
Újabb órák nyúlnak hosszan,
ez engem már nagyon bosszant.
Meglátok egy illetékest,
ki az imént még egy ért fest`,
kérdezném, de siet, szalad,
kezében egy eset-anyag.
Isten bizony, megfelelem
kérdését, ha lesz egy percem.
Tovarobog, szinte futva,
én meg várok tovább újra.
Pár perc múlva jőve vissza,
már a szavaimat issza.
Ugye, uram, nem feledte,
sorra kerül még ma este?
Persze, persze csak a lista
hosszú volt ma, de még bírja,
szépen kéri türelmemet,
ma e kórház ügyeletes.
Fél tíz után kerül sorra,
én lerogyok egy széksorra.
Ott dermedek óra hosszat,
s bízom, hogy nem hallok rosszat.
Kinyílik a műtőajtó,
lábam rugó, felpattanó,
Minden rendben, mondja, a prof,
izgalomra nincs semmi ok.
Idegszálam lassan simul,
szívem dobbanása csitul.
Most már indulhatok haza,
számon hálaima szava.