Még egy kedves márciust akartam:
ne csak marja megmaradt napjaim!
Mikor még hajlott a föld alattam,
s csak én szálltam a naptár lapjain –
Uram, egy víg-szilajt még küldj nekem,
ami pajkos, ifjú, s fésületlen.
Hol vagytok, ti régi márciusok –
hű barátok a zsonguló kertben?
Zúgjatok egy viharos indulót
és az életet én újrakezdem.
Hozzátok még egyszer el a mámort,
hogy elfelejtsem mind, ami kár volt,
s imbolygó utam kacat emléke
maradt. Csak az édes ízt a számban,
ahogy egykor megtisztelt vendége
voltam a varázsnak, s nem hazátlan,
tépett lelkű, magában bolyongó
idegen – mert szenvedni olyan jó….
Azt a márciust szerettem nagyon,
mikor anyám volt nekem a reggel,
s amíg látott, állt kint az udvaron:
én mentem rebbenő verebekkel –
lágy szellők kísértek iskolába.
Jövőbe vitt az a kopott járda.
Szerelmes márciusok fürtjei
kúsztak egykor domború vállakon:
húztak misztériumba, küzdeni –
az élet olykor édes fájdalom.
Az ember csak képzeli, hogy árva –
valakiért jövünk a világra.
A márciust, mikor az örömök
már mellig értek – sosem felejtem:
gólyák keringtek a házak fölött,
s születni készült első gyermekem.
Az élet váltófutás – ajándék,
amit tovább ad a kódolt szándék.
Ez a március tartozik nekem –
kell még egy felvillanó üzenet:
béke áradjon szét a szívemen,
s lássak még reményt adó tüzeket.
Vénülök, s valami mégis áthat:
születni várom az unokámat…
