Amíg én lázadtam, addig Te tűrtél,
engem fájdalom kínoz, Téged annak
hiánya vitt a halálba, és a tél.

Húsz éve a sírod is hallgat immár,
csak a magad után hagyott, növekvő
káosz kiált az égre, amely sivár.

De, ha van is igazság, vagy ha lenne,
az miféle, kinek van itt igaza,
egyre többet gondolok a nem létre.

Kompromisszum és gyáva megalkuvás,
vagy az önsorsrontó vakság, merészség
mert mindenki élete egyedi, más.

Mint ahogy vétkeim visszaköszönnek,
úgy a Tieid ma is felbugyognak,
eledel leszünk mindketten a földnek.

A múlt és jelen szépen egybeforrnak,
bűnök, erények kiegyenlítődnek,
mert Neked és nekem is bizony voltak.

Hol értél véget, és hol kezdődöm én,
hisz Benned még volt, de bennem már nem él
a várakozás, és elfogyott a remény.

Kháron a baljós, vén hajós már sürget,
unja ezt az önmarcangoló vitát,
együtt, vagy külön megyünk, neki mintegy.

Menne, bárkáján mindent kijavított,
befoltozva  lék, rések, repedések,
az alvilág kapuja tárva, nyitott.

Várunk, apám, emlékek és én magam,
tudom, egyszer helyére kerül minden,
kiderül, ki volt okos, vagy oktalan.

2015, 11. 18.