Itt járt őseid nyomát járod szüntelen,
ismerős szemmel nézelődsz a szelet térben.
Palástot kanyarít rád a naplemente pírja--
takaróddzál vele! Tévedéseid a messzeségben
az idő, úgy is ráncaid közé, homlokodra írja.
Az állomások, mint arcok úgy váltakoznak.
Szeretet szomjasan jársz a tükrös mában,
s a palóc föld szemedbe visszaint megint.
Még ma is, életet fogyasztó barangolásban--
határok közt a régi cél mindég utánad int.
Útjelző kövek, emberek élnek melletted, lábuk
nyomában tüskét, virágot vet fel a termő élet.
Magad módján köszönj nékik, úgy ahogy
Nógrádból indultál --egyedül-- a messzeségnek.
Pásztó, 1966. július. 10.