Ahogyan azt – tudják – tegnap megígértem,
És hogy szavaimon ne is essék szégyen:
Felemelem tollam egy újabb vonásra,
Hogy e történetet mindenki hadd lássa:

Csak egy röpke csalóka álom, mi volt az életem,
felejthetetlen csókodra mégis, így emlékezem,
ujjaink egymásba fonva, kószáltunk az éjszakát,
távolról zeneszó hangzott, hallgattuk dalnok dalát.

Ha a szemed elől, feloszlik a köd,
tudatból oszlik a homály, áttöröd
mások felé uralod, táplált dühöd,
majd soknak tehetségét, nem becsülöd.

Magad ganéjában gyűlöleted tocsog,
mások botlásán pofád miért vigyorog,
ó ne féld, neked csapdát nem állítanak,
sehogy sem leszel más, csak szánalmas alak.

    ( kis királynőm)

Kertünkben kinyílott a hóvirág
Első tavasz hírnök hófehér szála
Nincs ki velem együtt megcsodálja
Hosszú vándor útra mentél!
Távol vagy tőlem, elválaszt a tél
De veled van mindig szerető szívem

Gyarapodás

Szavakból magot
vetettem, szép Hazámat
emígy dicsérem.

Ajándékul kaptuk őt
hetven évvel ezelőtt.
Küldetéssel érkezett,
akarattal vértezett.

Talentuma kincset ér,
egészséges életért
széjjelosztja önzetlen,
lendülete töretlen.

Természetgyógyászatban
a tudása páratlan.
Gyógyít, tanít lelkesen,
segít az embereken.

Tűző nyári napnak tikkasztó nagy árja,
Mintha katlan volna, terül mind e tájra.
Aranylik a búza, szemnek távol vége,
Rajta munkál híven kis falvak serénye.

Kinyílt egy ajtó, első szobába lépek,
nem akarok része lenni, balszerencsének,
csak mert januárnak hívják ezt a szobát,
vad teleknek adta e helyiség kulcsát.

Itt csak kandalló, vagy a szerelem hevít,
előbbit rakod fával, akkor melegít,
míg az utóbbival néha gondok vannak,
felőle már dőltek össze birodalmak.

Mivé lettél áldott jó kenyerünk?
Bezárt ajtók mögött penészedünk
Mosoly is lefagyott arcunkról
Távolodunk a boldogságtól.

Mivé lettél áldott jó kenyerünk?
Istenünk, legalább ezt hagyd nekünk!
A pénz penésze kenyérbe lehelt!
Bennünket beteggé tett!

Az ébredő meleg napfény,
színes sávot sző a tóban,
derűsen kéklő fenn az ég,
szikráival varázsolja.
 
Párát szippant olyan könnyen
hogy a fák meg sem rezzennek,
egy fehér nyír törzse könnyez,
gyógyír kell az égő sebnek.
 
Csak egy vékony heg takarja,
már gyógyítgatja fényözön.
meleg átölelő karja,

Gondolatban visszatérek
Elém sodor sorba emlékképek
Érő búzatábla, s búzavirága
Virágzó mezők, zöldellő vetések
Édesanyám által dagasztott kenyerek

Dagasztó teknő mellett állok
Kis sámlin én is dagasztóvá válok
Drága Édesanyám megmutatja
Kezem a kis cipót, hogy dagasztja!

Ne gondold, hogy a csúcson boldogabb az ember,
vonít a szél, körülvesz hatalmas hótenger,
sziklák merednek, felhők lábad alatt gyűlnek,
út nehéz volt, de mégsem örülsz a sikernek.

Lent hagytál, lankát patakot, a zöld erdőket,
benne vadat, bogyókat a gombaszedőket,
lábad mohát tapos, fehér a nyírfakéreg,
tukán kalapál, vagy bolondíthat beléndek.

Vastag felhők az égen,
sűrű pelyheket hullatnak,
betakarják már a tájat,
puha takarót borítanak.

De szél úr felkerekedik,
játszani támad kedve,
felveszi viharkabátját,
és oda a tél csendje.

Kéményeken befütyül,
kergeti a szálló füstöt,
faágat hajlít és letör,
fúj egy hangos kürtöt.

A tiszta vízfolyás, hogyan lett zavarossá,
mint fordulhat ellenünk a legszebb szándék,
ha nem szólnak hozzánk, már az is ajándék,
most már fátylat rá.

 Volt szavunk, nem tett boldoggá, szabaddá,
 láthatatlan napfogyatkozás és árnyak
széttépték a fényt télies homálynak,
mért, csak Isten tudná.

Itt hagytál bennünket, drága Testvérem,
Könnyeim áztatják most e sorokat.
Fájdalomtól megtört szívem,

Álmomban sötét helyen ébredtem.
Sejtelmes, ijesztő hangok,
kárörvendő nevetés.
Közömbös, fénytelen szemek,
hűvös ál-mosoly.
A szűkös, szögletes térben
levegőbe markoló hideg kezek.
Elhallgatott imák…
Kikiáltott szitkok…
Vidámra festett maszkok, de
belül szűkölő félelem…
Mint ragadós békanyál foszlányai