Reggeli kávémban még gőzölög az álom,
sok gondolat mint a kusza fagyökér, átfon,
biztató vigasztaló szavakra úgy vágyom,
sok ezer gondolattal is, olykor eljátszom.

Gondokkal zsongó fejem, öledbe hajtanám,
odakünn a tornácos nyári csillagtanyán,
hát nappal is álmodom a huncut mosolyod,
mikor édes ajkaddal ajkamat csókolod.

Nem kell a sírkertbe nékem kimennem,
hogy a hiány újra felízzon bennem,
míg élek csak cipelem csodás terhem,
ha akarnék, sem lehetne felednem.
A lelkünk egy nagy, bővülő temető,
nem kell a ravatal, a csiszolt sírkő,
hervad a csokor, a virág újra nő
azoknak, kiknek nincs jelen, nincs jövő.
Egy kedves gesztus, véletlen mozdulat, 

Üzenet az ifjú generációnak

Ti jöttök, mi megyünk.
Ne légy hát ellenünk!
Bárki uszít, lázít,
az soha nem számít.

Azt a rövid időt,
a vágyott miliőt,
amit együtt töltünk,
szeretetben töltsük!

Egymásnak örüljünk,
sose folyjon könnyünk!
Mert a cudar élet
hamar véget érhet,

Tudtam, már amikor megláttalak,
Te vagy, aki nekem rendeltetett,
Veled érkeztek a napsugarak,
Angyalok szálltak a fejed felett.

Nem kellett semmiről kérdezzelek,
Szívem már tudta a válaszokat,
Mindig is csak téged kerestelek,
Rólad dalolt lelkem himnuszokat.

Ha sűrű vadon fojtón körbevesz,
Rád gondolok, és léptem könnyebb lesz,

Búcsúzik már a nap,pihenni tér
Utolsó sugara még hozzám elér
Megfürdeti magát a Balaton vizében
Olyan, mint, ha forrna,tűzben vére

Falusi kémény tetején,
van egy gólyafészek,
három fióka közepén,
papa mama szélen.

Gondos mama elégedett,
fiókáit nézi,
az előbb már megetetett,
szeretettel félti.

Gólyapapa fészek szélén,
fejét hátra hajtva,
ringatja egy boldog érzés,
hogy lett fészek alja.

Számon kérni hogyan lehet,
attól ki utat tévesztett,
törékeny ágat avar fedi,
lépésed roppanva töri.

Ám ha alatta ott a gödör,
a séta már nem lesz gyönyör,
fonákja ez minden útnak,
majd hátad mögött összesúgnak.

Pecsétet ütnek naplódba,
vagy bujkálhatsz néha bozótba,
Nem kell, minek mentegetőzni,
az úton, fájdalmas menni.

Alsóerdő rejtekében
kanyarog a völgye,
őrként álló Nordmann fenyők
óvják s fogják közre.

Rododendron pompázik a
domboldalon szerte,
látványától örömre vált
a bús ember kedve.

Lila, fehér, terrakotta
elkápráztat minket,
szívet dobbant a tűzpiros
a lángoló színnel.

Messze indul világot látni,
hegyet, völgyet, mindent bejárni.
kezében bot, hátán a zsákja,
folyó és tenger, szívesen látja.

Nincs hazája, sem otthona,
csak ruháján a föld pora,
nem húzza haza szívét a vágy,
néhány ág és kész van a ház.

Ne feledd honnan jöttél,
kit imádtál gyötörtél,
vagy dühödten félrelöktél.

Ne feledd számon kérnek,
vége lesz az őrjöngésnek,
akkor már nem védenek.

Intelmek nem hatottak,
érted nem fáradoztak,
mellőled eltakarodtak.

Egyedülléted a jutalom,
mit elértél az utadon,
hánykolódhatsz tutajon.

Ha vívod is számos nehéz harcodat,
Ha sokszor könny áztatja is arcodat,

Te már tudod, a szó hatalom,
Fájó szívnek lehet oltalom,
Enyhülést hozó lehetőség,

Vissza a gyökerekhez

Évtizedek múltán
hazatértem végre,
rokonok, barátok
által körülvéve.

Ifjúkor emléke
naponta felbukkan,
felüdíti szívem,
így lesz ez - én tudtam.

Az idő vasfoga
létünket kikezdte,
de az a régi tűz
még ott szunnyad benne.

Múlt és jövő összeérnek,
Jelenedben benne élnek.
Minden apró pillanatban

Remény, te kitartó, kedves jóbarát,
Fényt mutatsz az éjben, számítok ma rád,

Mily aljas gazember, elárulja nemzetét,
trikolór helyett imádja szivárvány színét,
igen nagyon szép a tarka és színes világ,
millió kis kérész, mint hullótiszavirág.

De a Nemzet nagybetűsen egy népet jelent,
sosem a mindig mosdatott örök szerecsent,
sosem higgyünk nekik, a mindig tagadóknak,
de azoknak sem, az örökös jajgatóknak.

135 éves jubileumának tiszteletére