A lélek mélyen eltemetve várja,
hogy nyíljon végre gyönyörű virága,
szabad legyen, világokat átszelő,
napsugarat, csillagokat kergető.

Ha a lélek beszélni tudna,
hangos lenne minden eldugott utca,
jajszavától repedeznének falak,
nevetéstől hullámoznának tavak.

Míg van mit adni, addig jó,
a szeretet és törődés,
lesz útravaló.
Az ölelés járjon veled,
a féltés óvja meg léptedet,
a kedvességet otthon ne feledd.
Add tovább mit eddig kaptál,
mindent, amit veled hoztál,
ne fukarkodj dicsérettel,
se a kellő tisztelettel.
Légy te lelket elringató,
langyos éjben muzsikaszó,

Emlékek tüzében minden elég,
Te mégis fennmaradsz, mint menedék

Hihetetlen emóciók szakadnak fel
Ebben a hatalmas világvárosban
Felüdülés minden séta
Mit utcáin, terein tehetek.

Nem mindig érzem igazán
A pillanatot és a jelent
Vagy nem is élem meg teljesen
Minden színét, pedig itt lépkedek.

A lényegem mindig is ugyanaz marad,
húsomba ágyazott, barna almamag,
halálomig vállalom magamat.
Ha jött a sötét, és igaztalan támadt,
„sohasem fogtam be a peres számat,” +
bár tudtam, hogy marginalizálnak.       
Idebenn csend honol, odakinn áll a bál,
a környezet bontogat, majd renovál,
egyenes a gerinc, bár fáj a váll.

Te és én, két külön világegyetem.
Megtettünk mindent, hogy a kettő egy legyen?
Nevettünk, bíztunk, dühöngtünk és sírtunk,
Szerelmes vagy vádló leveleket írtunk,
Százszor is feladtuk, s elkezdtük újra,
Mégsem jutottunk a határon túlra,
Amely világainkat elválasztja,
Ámbár képzeletünket elárasztja

Fényes csillagok, nem nekem ragyognak,
írásaim nem tetszettek zsűritagoknak,
pusztába kiáltott lett minden szavam,
mit ültettem búzát az is kalásztalan.

Rosszul navigáltam, szavaim szúrtak,
hibás akkordot pendítettem húrnak,
sokszor nyugvónapot kelőnek néztem,
mondták, ezért nem ragyoghatsz fényében.

Olyan vagy, mint a Nap,
Rám csakis fényt sugárzol,
Ha feldúl bánat vagy harag,

Ha nem ismersz sötétet,
Látod-e a fényt?
Ha nem tör meg az élet,

Szonett

A lélek napozik, ellustul a tett,
toronyiránt mennék, át a kerteken,
füstölgő, rozsdás salakhegyek helyett,
harmat- fűtengerben száz emlék terem.

Rég halvány képek egyre élesebbek
álmomban vagy éberen, fenn az éjben,
 a lőrebort iszom, mint méz-édeset,
varázslatos őszöm, szép szeptemberem.

Hullámzó hajad lobog a szélben. Messzi
az ajtó. Nyitva, mint egy nagy lomha,
gyengédség,  rozsdás  zárral már bíbelődik.

Csak lassan megyek. Hosszú az út, utolér
árnyékom. Messzi ahová megyek
születésnapomon még földi rab vagyok.

Feltétlen fontos együttes beszélgetés.
Pontosan készen állok. Az időt
tanulom s belebotlok, ha nem vigyázok.

álmatlanok az éjszakáim
vak sötétben múlnak a percek
már kihunytak csodás álmaim
sötét felhők rám telepedtek

ébren virrasztok, a szú perceg
álomtündér jön,kín a szárnyán 
s hogy reggel fáradtan ébredek
látom és érzem... sír a párnám

2020. szeptember 4.

Fokhagymát szegeztem ajtó tokjára,
így fittyet hányok boszorkány dogmára,
éjjelente sikítva repkedhetnek,
frászt hozva az ijedős gyengébbeknek.

Vessző seprűket nem győzöm pótolni,
hagyott italukba nem merek kóstolni,
pálinkát isznak, nem is akármilyent,
elsőrangú gyümölcsöt, dióval kevert.

(Oláh Máriának Erdély)

Három szál havasigyopár
Mit üzensz te nekem,
Fenn a havasokban
Tiszta, őszinte szeretet terem.

Őszinte szeretet kivirágzik szépen,
Hófehér virág képében,
Messze erdélyi havasokból
Igaz szavakkal üzen.

Ha nem kérdezel, hallgatok csendben,
ha nem érdekel, nem mondom,
mi fáj a könnyben.
Hallgatok, ha rám mordulsz,
hogy csönd,
vagy éppen hallgass!
Elfogy a mondandóm,
ha soha meg nem hallasz.
Egykor kedves szavaidat,
olyan nagyon vártam,
szép mondataid,
mind szívembe zártam.
Elfogyott a szó már köztünk,