Hajam már őszbe fordult,
hátam rég meggörbült,
csónakomba víz csordult,
elejére felhő ült.

   Hol nem egyeznek,
   a szavak és a tettek,
   - félrevezettek.

   Vizet prédikál,
   de titokban bort iszik,
   - lelepleződik.

Szülőföldem Zala földje,
Itt lakom már Zala-völgybe`.
Hazajöttem.

Lelkem húrján rezgő nóta
Duruzsolta évek óta,
Ott a helyed!

Titokban arra vártam,
hogy egyszer megismerjelek,
oly kedvesen írtál hozzám,
verseim miként tetszenek.

Csendesen lépkedek,
s azon elmélkedek,
van-e még valami,
amit megtehetek?

Jól éltem életem?
Magamtól kérdezem,
utamon e kérdést
százszor is felteszem.

Lépteim számolom,
várom a válaszom,
miközben suttogom,
nem tudom, nem tudom.

Ha véget ér egy álom,
túl a látóhatáron,
rúdját göncölt szekérnek,
átadom gyógyszerésznek.

Szekeret ők kormányozzák,
és az adott tabletták,
meddig lehet így élni,
addig míg tudsz röhögcsélni.

Kezeden lábadon bilincs,
szíved nyitja aranykilincs,
lesz kinek ráfáj a foga,
hogy a kilincset ellopja.

Ha Medárd napján eső esik,
őt negyven esős nap követi.
Népi megfigyelés így tartja,
jut most belőle minden napra.

Megkérdeztem a dalos madártól,
Miért énekel a boldogságtól?
Megkérdeztem a tavasz nyíló virágától,
Miért nyit ki, mikor jő a kikelet?
Megkérdeztem a felhő vonulástól,
Miért hozza az esőcseppeket?
Megkérdeztem a forrás vízétől,
Miért zuhog oly sebesen a hegyről?

Még állnak a falak!
Égre mementónak kiáltanak
Ne pusztítsd el a múltat
A művészetet, kultúrát olcsón ne add!
Mert állnak még a falak
Ha szobrot is zúznak, lebontanak
Hős kezek újra rakják,
Új Kőműves Kelemenek felfalazzák
Minden téglája kiáltja majd.:

Dalolj gitárom,
jöjjön el egy álom,
szívem abban kitárom.
Lelkem mélyére bocsájtom,
hol az álmommal összetáncol.
s libben rajta halvány bíborfátyol.
Érzem e rezgését halkabban játszom,
ekkor a csend megérint és elvarázsol,

Ha két karjával magasba emel,
még a kéklő eget is elérem.
És ha közben dúdol és énekel,
elmúlik gyorsan minden félelem.

Este megsimogatja az arcom,
álompuszit kapok búcsúzóul.
Reggel mosolya az ajándékom,
így a napom is vidáman indul.

Hosszú volt az éjszaka,
harcoltam az árnyékkal,
menekültem riadtan,
küzdöttem az álmokkal.

Lemaradtam vonatról,
vándor voltam hegyek közt,
leestem a lovamról,
gyarló voltam én, nem bölcs.

Gödör ért a nyakamig,
mellettem egy nagy halom,
lapátoltam hajnalig,
reggel fájt is a karom.

Akkor épp búcsú volt és vasárnap,
ez lett nekem igazi apanap,
nem volt szokásba róla nem hallottam,
csak azt, kislány lett mondták telefonban.

Hát így lett búcsúfia helyett búcsúlánya,
készültünk a vasárnapi lakomára,
bővült a család, de bánat sem kerülte,
nagypapát és apát egymásután vesztette.

(Vincze Viktória unokámnak.)

Ragyog a nap hamisan kacsint
Óvoda kitárja előttetek kapuit
Ballag az én egyik „szemem fénye”
Kék cinke óvodából, iskolába messze

Üres a ház, üres a fészek
Elszálltak belőle régi remények
Nincs dal, sem kacagás
Fülemüle ének, rigó csipogás
Üres fészekből messze szálltak
Itt hagyott remények, hamis vágyak
Ígérik egykor majd ismét visszatérnek